«           Tartalomjegyzék           »

HOMÉROS ÉS A TRÓJAI MONDAKÖR

A trójai háborúra vonatkozó mondákban történeti események emlékét őrizte meg a görög néphagyomány. Azon a helyen, ahol Tróját az antik hagyományok szerint is keresni kellett, Kis-Ázsia északnyugati sarkában, a mai Hisszárlik domb alatt, a régészek ásója oly leleteket hozott napfényre, melyek a trójai mondakör magvának történeti hitelét igazolták. Homéros két eposzának, az Iliasnak és az Odysseiának egy rajongó olvasója, Schliemann Henrik, már gyermekkorában elhatározta, hogy felkeresi a trójai háború színhelyét. S amit gyermekfejjel kitűzött, férfikorában megvalósította. Önfeláldozó felesége és hű munkatársai, követői segítségével annak a feladatnak szentelte életét, hogy feltárja Trója romjait. Azok az ásatások, melyeket 1871-ben kezdett meg, rendkívüli sikerrel jártak, s hamarosan rácáfoltak arra a kétkedésre, amellyel a maga kora hivatalos tudománya a „műkedvelő” Schliemann kezdeményezését fogadta. Trója helyén már az őskorban (mintegy 3000 évvel i. e.) emberi település volt és az összeomlott várak, városok fölé mindig új meg új falak épültek. Tizenkét réteget sikerült eddig az ásatás anyagában megkülönböztetni, tizenkét egymás fölé épült települést. A hatodik rétegben olyanféle tárgyakat, kivált edényeket is találtak az archeológusok, mint a szárazföldi görög világ leggazdagabb városának, Mykénének romjai között, illetőleg a Peloponnésos más, mykénéi befolyás alatt álló városaiban és az Égei-tenger görög szigetein. Ez igazolta, hogy a hatodik réteg, melynek virágzása az i. e. II. évezred közepére esik és amelyet földrengés tett tönkre, érintkezésben állt az ún. mykénéi kultúra görögjeivel, az akhájokkal, akikről az ékírásos hettita szövegek is említést tesznek. A hettiták i. e. a II. évezredben Kis-Ázsia nagy részének az urai voltak, minden valószínűség szerint Trója és környéke is az ő befolyásuk alatt állt, s a hettita birodalomnak a XIII. században bekövetkezett gyors hanyatlása folytán Trója védelem nélkül maradt. A hetedik réteg romjai ellenség dúlását, pusztító tűz nyomait mutatják: ez Homéros Trójája, mely a monda szerint is tűznek lett martaléka. A barátságos érintkezésnek tehát a kisázsiai partvidéken terjeszkedő görögség hódítása vetett véget, i. e. 1200 körül. Homéros úgy tudja, hogy a vezető szerepet ebben éppen Mykéné (Mykénai) vitte: Trója alatt Mykéné ura, Agamemnón volt az egyesült görög hadak fővezére.

A homérosi eposzok keletkezésének a problémája, az ún. homérosi kérdés a kutatók nemzedékeit foglalkoztatta és még ma sem tekinthető minden vonatkozásban lezártnak. Minden valószínűség szerint a legközelebb jár az igazsághoz az a vélemény, amely szerint az Ilias és az Odysseia i. e. a VIII. században keletkezett, az Odysseia valamivel később, mint az Ilias. Mindkét eposz egy – vagy esetleg eposzonként egy-egy – fejlett művészi öntudattal rendelkező, nagy költő alkotása, aki azonban az énekmondók ajkán nemzedékről nemzedékre gyarapodó gazdag hagyományokra támaszkodott. Ez a költői szájhagyomány tartotta fenn a négy-öt évszázaddal korábbi történeti esemény emlékezetét, át- meg átszőve azt a nép képzeletére valló mondai elemekkel s a halandók küzdelmeibe beavatkozó istenek mítoszaival. Így a homérosi eposzok – a görög irodalom legkorábbi fennmaradt alkotásai – a görög mitológiának is legteljesebb, a későbbiek számára is mértékadó, a legtöbb költői feldolgozást a maga mély humanizmusával befolyásoló összefoglalásaivá váltak. Ez magyarázza, hogy már a görög filozófiában felmerült olyan nézet, amely szerint az Olympos isteneit Homéros képzelete teremtette meg.

Annyi bizonyos, hogy Homéros költői tudatossága a mitológia alakításában, továbbfejlesztésében is megmutatkozik. Nem egy esetben bizonyítható pl., hogy szándékosan elkerüli vagy enyhíti az olyan ősrégi vonásokat, amelyek a népvallásban vagy állami kultuszban egy-egy istenséggel kapcsolatban szívósan továbbélnek, de az ő istenvilágának tökéletes anthrópomorfizmusával ellentétben állnak. A homérosi mitológia előzményeire nézve egyébként fontos eredménnyel jártak a legutóbbi évek, évtizedek kutatásai, amennyiben megfejtették az i. e. II. évezredből származó krétai, illetőleg pylosi agyagtáblák egyik sajátos szótagírását, és ezeken legalábbis a homérosi istennevek egy jó részének korábbi változatait ismerték fel, így pl. Zeus, Héra, Athéné, Poseidón, Artemis, Hermés, sőt a homérosi eposzokban alárendeltebb szerepet játszó Dionysos nevét is.

A nagy görög történetírók közül Hérodotos Kelet és Nyugat régi ellentétének egyik első kirobbanását látta a trójai háborúban. Thukydidés már gazdasági természetű hátterét kereste. De a néphagyományok egészen másként magyarázzák minden háború kitörését, mint az oknyomozó történetírás. Sértett becsület, egy királyleány megtagadott keze vagy éppen a nőrablás: olyan okok, melyek gyakran szerepelnek a legkülönbözőbb mondákban egy-egy nagy háborúval kapcsolatban.

A görög néphagyományok és az e néphagyományokat továbbfejlesztő költészet két mitikus nászra vezették vissza a háború csíráit. Az egyik Zeus és Léda szerelme, mely Helenének, a világ legszebb asszonyának adott életet, a másik Péleus és Thetis házassága, melyből Akhilleus, a legnagyobb görög hős született.

Néreus tengeri isten leányát, az ezüstcipellős Thetis istennőt eredetileg Zeus akarta feleségül venni, de Prométheus megjósolta, hogy Thetis fia hatalmasabb lesz apjánál. Zeus félt, hogy akkor rajta is Kronos sorsa fog beteljesedni és ezért a halandó Péleushoz, a thessaliai Phthia királyához kényszerítette. Péleus és Thetis lakodalmán az istenek is megjelentek, isteni ajándékokat hozva a házaspárnak, csak Erist, a „viszály” istennőjét tartották volna szívesen távol a fényes lakomától. De Eris aranyalmát dobott az isteni násznép közé, evvel a felírással: „A legszebbnek.” Kitört erre a viszály, három istennő, Héra, Pallas Athéné és Aphrodité vetélkedtek az almáért, míg Hermés az Ida hegyére vezette őket, hogy Paris ítélje meg, melyik a legszebb istennő.

Paris trójai királyfi, Priamos fia, kinek születésekor azt jósolták, hogy pusztító veszedelmet fog hozni hazájára. Ezért kitették az Ida hegyére, itt találtak rá a pásztorok, felnevelték, derék férfi vált belőle, ki mindig megvédte a nyájat és a pásztorokat, ezért Alexandrosnak, „Férfivédő”-nek is nevezték. Itt, az Ida hegyén jelentek meg előtte az istennők. Parist Aphrodité ígérete megvesztegette, a szerelem és szépség istennője a világ legszebb asszonyának szerelmét ígérte az Ida hegyi pásztornak, ha neki ítéli Eris almáját. Ez az ígéret zavarta ki Parist a békés pásztoréletből. Hajóra szállt, hiába intette hű hitvese, Oinóné, a Kebrenos folyó istenének a leánya a veszedelmes úttól. Görögországban a spartai király, Menelaos látta vendégül. Paris visszaélt a vendégjoggal, vendéglátó gazdájának feleségét, Helenét megszöktette.

Az ázsiai királyfi tettét az egész görögség mint a maga sérelmét fogta fel. Menelaos bátyjának, Agamemnónnak a fővezérlete alatt összegyűltek az aulisi kikötőben és megindultak Trója ellen. Először még követséget küldtek Priamoshoz, hogy adja ki Helenét és a Helenével együtt elrabolt kincseket, de a trójaiak ezt megtagadták. Ekkor megindult a pusztító háború. Kilenc évig ostromolták hiába a várat, csak a tizedikben sikerült bevenni, akkor is cselvetés segítségével. Trója városvédő istenségét, Pallas Athéné égből hullott faszobrát, a Palladiont Odysseus és Diomédés lopták ki a városból. Aztán egy hatalmas falovat küldtek be a városba. A ravasz Sinón jelentette a trójaiaknak, hogy evvel az ajándékkal Pallas Athénét akarják kiengesztelni a görögök az elrabolt Palladionért, maguk pedig már fel is szedték a horgonyt és visszahajóznak Görögország felé, mert a kilenc esztendeig tartó eredménytelen ostrom meggyőzte őket, hogy úgysem fogják soha bevenni Tróját. Hiába intette őket Laokoón; Poseidón, ki a görögök pártján állt, a tengerből két kígyót küldött a népe sorsáért aggódó jós ellen, azok megfojtották Laokoónt és két fiát. Ebben is az istenek büntetését látták a trójaiak, mert az Athénének küldött ajándék ellen merte szavát emelni Laokoón, és most már kettőzött buzgalommal bontották a falakat, hogy be tudják hozni a városba a falovat. Aztán vidám lakomához ülve ünnepelték a kilencéves ostromzár megszűnését. De a görögök nem hajóztak messzire, csak Sinón jeladását várták. S mikor a trójaiak, a bortól elnehezülten, pihenőre tértek, Sinón kinyitotta a faló ajtaját; a görögök válogatott vitézei kuporogtak a belsejében és most ellepték a falakat. Ugyanekkor fáklyajellel a tovahajózó görögöket is visszahívta Sinón; Trója egyszerre megtelt ellenséggel. A várost felgyújtották, a férfiakat megölték, az asszonyokat rabnők gyanánt vitték Görögországba.

Homéros Iliasa a trójai háború tizedik évében kezdődik. A vár még dacol az ostrommal. A környéket pusztítják a portyázó görögök, városokat gyújtanak fel, zsákmányt ejtenek és foglyokat hajtanak el, köztük Khryséist, Apollón papjának leányát. Khryséis apjának megjelenésével kezdődik az eposz, melynek voltaképpeni tárgya Akhilleus haragja: a fővezér és a legnagyobb görög hős végzetes civódása. De e köré mesteri szilárdsággal megkomponálva, az egész trójai háborút elénk állítja a költő. Mint Horatius mondja híres poétikai levelében, Homéros in medias res, „a cselekmény kellős közepébe” ragad magával. De visszapillantásokból, egy-egy régi lépés végzetes következményeiből az előzményeket is tisztán látjuk. Az eposz bevégződik Akhilleus és Agamemnón kibékülésével és a legnagyobb trójai hősnek, Hektórnak, Priamos-fiának az újra harcba induló Akhilleus keze által történt halálával, illetőleg temetésével. De a jóslatok mellett maga a cselekmény logikája a háború végét is jelzi: nemcsak azt látjuk előre, hogy Hektór megölésével Akhilleus végzete is betelt és nincs már messze az az idő, mikor ő is elesik Parisnak Apollón isten által irányított nyilától sebezve; Trója pusztulása, Priamos ősz fejének megcsúfolása és a kis Astyanax kegyetlen halála, mint állandó komor árnyék kíséri sötéten az eposz cselekményét.

Akhilleus halálának közvetlen előzményeiben az Ilias cselekménye ismétlődik meg. A hős megint sértődötten vonul félre a harctól és csak azért nyúl újra fegyveréhez, hogy elesett barátjáért álljon bosszút. Hektór halála után az amazónok királynője Pentbesileia jött a trójaiak segítségére, asszonyi seregével. Akhilleus őt is legyőzi, de mikor holtan rogy össze előtte, szerelemre gyullad iránta és holtában elsiratja megölt ellenfelét. Thersités, a legrútabb férfi a görögök között, gúnnyal illeti érte, de Akhilleus megöli a gyáva gyalázkodót. Ezért aztán Agamemnón és Diomédés tesznek szemrehányást, mire Akhilleus ismét megharagszik és elvonul a csatatérről. Csak mikor barátját, Nestór fiát, Antilokhost megöli a trójaiak szövetségese, Aithiopia királya, Memnón, Eós és Tithónos fia, akkor jelenik meg újra a küzdők közt Akhilleus. Memnónt ugyan megöli, de Éós Zeustól halhatatlanságot nyer harcban elesett fia számára, míg Apollón Paris nyilát Akhilleus testének egyedül sebezhető pontja, a sarka felé irányítja.

Számos monda volt a Trója feldúlása után hazatérő görög vezérek sorsáról is. Különösen sokat regéltek Odysseus kalandjairól. Ithaka királya csak hosszú bolyongás után került haza. Ez a tárgya a másik nagy eposznak, melyet Homéros nevéhez fűz a hagyomány, az Odysseiának.

A TRÓJAI HÁBORÚ
Az Ilias nyomán

Khrysés, Apollón papja, az isten szalagjával koszorúzott aranybottal a kezében jött a görögök hajótáborához, fényes váltságdíjat ígérve leányáért.

– Adják meg nektek az olymposi istenek, hogy feldúlhassátok Priamos városát és épségben érkezzetek haza. De az én édes leányomat engedjétek szabadon és fogadjátok el a váltságdíjat, tisztelve Zeus fiát, a messzelövő Apollónt.

Hiába intették a többiek, hogy tisztelet jár a papnak, Agamemnón durván elutasította. Az aggastyán eltávozott, de bosszúért imádkozott az istenhez, kit Khrysé városában Smintheus néven tiszteltek. Apollón meghallgatta, haragosan szállt le az Olympos csúcsáról, íjjal és tegezzel a vállán, félelmetesen csendült meg az ezüst ideg, s a messzelövő isten nyilai irtózatos járványt hoztak a görög táborra. Először az állatokra, az állatokról az emberekre terjedt a vész; szüntelenül égtek a halotti máglyák kilenc napon keresztül.

A tizedik napon végre Akhilleus gyűlésbe hívta a népet. Itt Kalkhas, a jós, megmondta Apollón haragjának okát, s hozzátette, hogy Apollónt addig nem lehet kiengesztelni, amíg vissza nem adják, most már váltságdíj nélkül, Khriséist az atyjának. Agamemnón ragaszkodott a fényes szemű rabnőhöz, de nem térhetett ki az egész tábor követelése elől, hanem kárpótlást követelt. Akhilleus keserűen emlegette fel, hogy éppen Agamemnón családja kedvéért jöttek Trója alá mindnyájan – az ő testvérének, Menelaosnak a feleségét, Helenét csábította el Paris, a trójai királyfi. Most már egyenesen Akhilleus ellen fordult Agamemnón bosszúja, s mert Akhilleus erélyes fellépése fosztotta meg Khryséistől, Akhilleus rabnőjét, Briséist követelte.

Akhilleus már-már kardot rántott Agamemnónra, de Pallas Athéné lefogta kezét – csak maga Akhilleus látta a hirtelen közbelépő istennőt. Akhilleus megkímélte Agamemnón életét, de megesküdött, hogy félrevonul a harctól: "majd még vágyódtok mindnyájan Akhilleus után, de te nem tudsz majd segíteni, mikor hullani fognak a görögök a férfiölő Hektór keze alatt. Akkor majd emészted magad haragodban, hogy az akhájok legnagyobb hősét nem becsülted meg!" Hiába engesztelte őket Pylos agg királya, Nestór, ki már a harmadik nemzedéken uralkodott, s ki már a lapithák királyának, Peirithoosnak a lakodalmán kitört híres háborúban, a laphiták és kentaurok harcában is részt vett segítő tanácsadásával. Khryséist küldöttség vitte haza Odysseus vezetésével, de Agamemnón elküldte két Szolgáját, Talthybiost és Eurybatést a myrmidónok sátraihoz Briséisért. Akhilleus hű fegyvertársának, Patroklosnak hagyta meg, hogy vezesse ki Briséist, s miután Agamemnón követei eltávoztak kedves rabnőjével, maga kiment a tenger partjára, hogy anyjának, Thetisnek panaszolja el fájdalmát.

Thetis a tenger mélységében, agg atyja, Néreus tengeri isten mellett hallotta meg halandó fia sírdogálását; felszállt a tengerből, mint a köd, melléje ült, megsimogatta kezével, és úgy kérdezte ki bánatát:

– Gyermekem, miért sírsz? Milyen gyász érte szívedet? Mondd ki, ne rejtsd magadba, hadd tudjuk mindketten.

Azután vele sírt, halandó gyermekével, mert legalább azt a rövid életet, mit a sors engedett számára, szerette volna boldogabbnak látni. Akkor éppen az aithiopsoknál vendégeskedett Zeus – az aithiopsok istenfélő népét gyakran látogatták meg az istenek –, de mikor a tizenkettedik napon hazatért, Thetis fölment hozzá az Olymposra. Régi érdemekre hivatkozhatott: mikor a többi isten fellázadt és meg akarták kötözni Zeust, csak ő tartott ki mellette, és felhívta az Olymposra Briareóst, a százkezű óriást, védelmére. Most melléje ült, baljával átfogta térdét, jobbjával az állát simogatta, úgy kérte, hogy rövid életében legalább tiszteletet szerezzen halandó fiának. Zeus kedvetlenül hallgatta: tartott feleségétől, Hérától, ki úgyis szidta folyton, hogy részrehajló a trójaiak iránt. De mégis igenlőleg intett világkormányzó szemöldökével Thetis kérésére, hogy mindaddig a trójaiak győzzenek, amíg Agamemnón elégtételt nem ad Akhilleusnak.

Thetis visszatért a tengerbe, Zeus pedig palotájába. Az istenek mind együtt voltak, és felálltak, mikor belépett. De Héra rátámadt, mert meglátta rajta, hogy az ezüstcipellős Thetis járt nála és az ő háta mögött ígértetett meg valamit magának. Féltette a görögöket, de Zeus visszautasította Héra beavatkozását, s csak Héphaistos szava vetett véget a civódásnak: még csak az hiányzik, hogy a halandók dolga zavarja meg az istenek lakomáját. Anyját béketűrésre intette: nem jó Zeusszal szembeszállni. Es serleget nyújtott Hérának, nektárt töltött a többi isteneknek is. Olthatatlan kacagás támadt a boldog istenek között, amint látták Héphaistost végigsántikálni a termen. Így lakomáztak naphosszat: Apollón játszott a lantján és a széphangú Múzsák felváltva énekeltek.

Mikor pedig a nap leszállt, az istenek pihenni rétek, ki-ki a maga lakosztályába, melyet Héphaistos, a sánta kovácsisten készített mesteri hozzáértéssel. Zeust is elérte az édes álom, ott aludt az aranytrónusú Héra mellett.

A többi istenek és az emberek egész éjszaka aludtak, de Zeust elhagyta az álom. Thetisnek adott ígérete járt az eszében. Végül is vészt hozó álomképet küldött Agamemnónra. Az álomkép Nestór alakját öltötte magára, úgy ment Agamemnón sátrába. Ott aludt a vezér, ambrosiás álom ömlött el körötte. Megállt az álomkép Agamemnón feje fölött:

– Alszol, Atreus fia, pedig nem kell egész éjszaka aludnia a férfinak, akitől a határozat függ, akire ennyi nép van rábízva és akin ekkora a felelősség. Most hallgass rám, mert Zeus követe vagyok számodra; ő visel gondot rád a távolból, és ő parancsolta, hogy szólítsd fegyverbe a hosszú hajú akhaiosokat, gyorsan, mert most be tudnád venni Tróját, már nem oszlik meg az olymposiak akarata, mert megtörte ellenkezésüket Héra könyörgése...

Agamemnón, mihelyt felébredt, össze is hívta a vezéreket Nestór hajójánál, elmondta álmát és új támadásra szólította fel őket. A gyűlésben elhatározták, hogy előbb próbára teszik a nép harci kedvét. A vezérek tanácsa feloszlott, népgyűlést hirdettek, s mikor már mind együtt voltak, szólásra emelkedett Agamemnón és kihirdette, hogy erejüket felemésztette a trójaiak kilencesztendős ellenállása, szálljanak hajóra, forduljanak vissza, hazájukba; ha eddig nem, már ezután úgy sem fogják Tróját elfoglalni.

A görögök, mármint a nagy tömeg, amely nem vett részt az előbb a vezéri tanácsban, kaptak Agamemnón szaván. Megmozdult a gyűlés, mint a viharzó tenger, s ujjongva futottak a hajókhoz. Bizony már haza is indultak volna, de Héra ijedten vette észre, hogy Priamos kívánsága teljesül: a görögök hazamennek, és otthagyják az argosi Helenét a trójaiak között.

Pallas Athénét küldte le a görögök közé, ez pedig egyenesen Odysseust kereste fel. Odysseus hamarosan átlátta a helyzetet, ledobta köpenyét, kivette gyorsan Agamemnón kezéből a királyi pálcát és úgy sietett a nép közé. Ha előkelőbb vitézzel találkozott, annak rábeszélő szóval magyarázta, hogy csak próbára tette őket Agamemnón, az egyszerű közembereket a bottal tanította meg kitartásra és engedelmességre. Csak a csúf Thersités ellenkezett még, a leghitványabb ember a görögök között, de Odysseus alaposan ellátta a baját a bottal, és evvel egyszerre mindenkit a maga pártjára vont.

– Sok derék tette közt ez a legderekasabb, hogy a gyalázkodó szószátyárt elhallgattatta – hallatszott itt is, ott is.

Hogy helyre állt a rend, szólásra emelkedett Odysseus. Maga Athéné istennő intette hírvivő képében csendre a népet, hogy figyeljenek a szavára. Odysseus a jóslatra figyelmeztette őket, mely már a hadrakelt seregnek az aulisi kikötőben éppen a tizedik esztendőre ígérte Trója bevételét.

A nép eltelt újra harci kedvvel, a vezérek áldozatot mutattak be s a harcosok már gyülekeztek, lábuk alatt döngött a föld és ellepték a Skamandros folyó partján a mezőséget. Csak Akhilleus népe: a myrmidónok maradtak ki a készülődésből. Mykéné népét Agamemnón hozta, a spartaiakat Menelaos, a kephalléneket – Ithaka és a környező szigetek lakóit – Odysseus. Lokroi népét Aias, Oileus fia, a salamisiakat Aias, Telamón fia, aki Akhilleus távollétében a legnagyobb hős volt közöttük. Phylaké lakói már új vezért követtek, mert Prótesilaost, aki hazulról Trójába vezette őket, már ekkor fekete föld takarta; ő volt az első, aki partra szállt, és az első, ki elesett Trójában, fiatal feleségét Laodameiát, és épülő házát hagyva maga után Phylakéban. Philoktétés népét is a lokrisi Aias féltestvére, Medón rendezi: magát Philoktétést még Trójába vivő útjukban hagyták el Lémnos szigetén, mert sebe kibírhatatlan bűzt terjesztett magából.

A trójaiakhoz Zeus elküldte Irist. Ezek éppen Priamosnál gyűléseztek. Iris Priamos fiának, az őrszolgálatot teljesítő Politésnak az alakjában jelent meg közöttük, hírül adta a görögök készülődését, mire a trójaiak is fegyverbe álltak.

Hatalmas porfelhőt verve fel közeledett egymáshoz a két ellenséges tábor. A trójaiak éktelen lármát csaptak, mint a darvak, mikor a pygmaiosok („öklömnyiek”) törpe népére támadnak, az akhaiosok pedig néma méltósággal vonultak fel. A trójaiak élén Paris harcolt, s két érchegyű dárdát rázva a kezében, szólítgatta viadalra a görögök legjobbjait. Mint az oroszlán a biztos zsákmánynak, úgy örült meg Menelaos, mikor meglátta. De Menelaos elől ijedten húzódott félre Alexandros, s csak akkor emberelte meg magát, mikor Hektór rátámadt, és asszonyok bolondjának, elpuhult csábítónak bélyegezte.

– Hektór, megérdemlem, hogy így korholsz – felelte Paris, akit Alexandrosnak is neveztek. – Mert a te szíved, mint a kemény bárd, mely áthatol a gerendán a hajóács kezében, s még növeli is a férfi keze lendületét. De ne vesd szememre az aranyos Aphrodité kívánatos ajándékát, mert nem szabad megvetni az istenek fénylő ajándékait, amit ők adnak, bár senki sincs, aki magától nyúlna hozzájuk. Ám ha azt kívánod, hogy most harcba menjek, tedd, hogy álljon félre a többi trójai s az akhaiosok mind, és állítsatok engemet a középre Arés kedveltjével, Menelaosszal, hogy Helenéért és a kincsekért megvívjunk. Amelyikünk győz, azé legyenek a kincsek, az vezesse haza az asszonyt, ti többiek pedig, barátságot kötve igaz esküvéssel, lakhatnátok bizton Trója termékeny mezőin, ők pedig térjenek haza a lovakat nevelő Argosba és a szép asszonyok hazájába, Görögországba.

Örült Hektór Paris szavainak, a görögök is elfogadták a feltételeket, csak ahhoz ragaszkodtak, hogy Priamos király maga jöjjön a szerződéskötéshez.

– Mert az ifjabbak lelke kevésbé megbízható, de amiken öregember vesz részt, előre és hátra egyszerre tekint, hogy mindkét fél számára a lehetőleg; jobban üssön ki a dolog – mondogatták.

Agamemnón Talthybiost küldte hátra a hajókhoz áldozati bárányért, Hektór a városba küldött követeket, hogy hozzanak bárányt és hívják el Priamost.

Iris ezalatt Helenét hívta a bástyákra.

A bástyán, a Skaiai kapu fölött ültek a nép vénei Priamos körül. Öreg koruk miatt a harccal már felhagytak, de hasznos tanácsaikat jó volt megfogadni. Tücskökhöz voltak hasonlók, akik az erdőben a fán üldögélve liliomtiszta hangon cirpelnek. Ilyenek voltak, és így ültek a bástyán a trójai vének. S amint meglátták Helenét a bástyához közeledni, röpke szavakat váltottak egymással:

– Nem lehet csodálni, de még haragudni sem illik érte, hogy a trójaiak és az akhaiosok egy ilyen asszonyért sok időn át annyi nyomorúságot szenvednek, félelmetesen hasonlít szépségében a halhatatlan istennőkhöz. De még így is, még ha ilyen szép is, térjen csak haza a hajókkal, s ne maradjon itt a magunk, s utánunk a gyermekeink bajára.

Priamos jóságos szavakkal szólította maga mellé a menyét:

– Nem téged okollak, mindennek az istenek az okai a szememben, akik ellenem indították az akhaiosok könnyet árasztó háborúját. – És együtt nézték a magasból a görög tábort. Helené egyenként mutatta a hősöket, Agamemnónt – egykori sógorát –, Odysseust, Idomeneust és a többieket.

Ekkor jött a követ Priamosért. Lement az agg király Anténór kíséretében a síkságra, görög részről Agamemnón és Odysseus léptek elő az eskütételhez. Hozták a hírvivő szolgák a bárányokat meg a bort, és a királyok kezére vizet öntöttek. Fekete juhot áldoztak a Földnek, fehér kost a Napnak, egy harmadik bárányt Zeusnak, minden szerződés legfőbb védőjének.

Úgy kötötték meg a szerződést.

Ezután Priamos visszament a várba, mert nem tudta nézni fiát Menelaos dárdájával szemben. Hektór sorsot vetett, a sors Parist jelölte ki, hogy elsőnek vesse el dárdáját. De nem találta el Menelaost, s mikor Menelaoson volt a sor, Aphrodité ködbe burkoltan elragadta Parist az emberek szemei elől.

Az istenek az Olympos aranypadozatos termeiben lakomáztak. Hébé töltötte a nektárt, s miközben egymásra köszöntötték a serlegeket, letekintettek Trója városára. Zeus gúnyolódva szólt Hérához:

– Menelaost, íme, két istennő is segíti, Héra és Athéné, de bizony ezek csak a távolból nézik, nekik így is jól van, míg a mosolygó Aphrodité mindig ott van Alexandros mellett; most is megmentette a biztos haláltól. Beszéljük meg tehát, hogy ezután hogy lesz, keltsük-e fel újra az öldöklő harcot, vagy küldjünk közéjük békés egyetértést? Mert ha mindenki a békét választja, akkor tovább is lakhatja a nép Priamos király városát, de argosi Helenét Menelaos vigye magával.

Duzzogva hallgatta Zeust a két istennő, Athéné magába fojtotta haragját, de Héra kifakadt:

– Kegyetlen Kronidés, mit mondasz már megint! Annyi fáradságomat hagynád, hogy kárba menjen.

Nehéz szívvel felelt a felleggyűjtő Zeus:

– Mit vétettek ellened Priamos és Priamos gyermekei, hogy ennyire gyűlölöd őket? Bemennél a kapun, a nagy falak mögé, s elevenen nyelnéd el Priamost egész népével, akkor talán megnyugodnál. Tégy hát tetszésed szerint, ez ne legyen ok többé köztünk civódásra.

Így határozták el az istenek Trója pusztulását, s hogy beteljen mértéke, előkészítették a trójaiak esküszegését. Ezért Athénét küldték le ismét.

Athéné, Anténór fiának, Laodokosnak képében Pandarost biztatta fel, kinek maga Apollón ajándékozott íjat, és rávette, hogy vegye célba nyilával Menelaost. Pandaros, a híres íjász, kivett tegzéből egy érintetlen nyilat, imádkozott Apollónhoz, és megfogadta, hogy száz elsőszülött bárányt fog áldozni neki, amint hazaér. Aztán megfeszítette íját, megpendült az ideg, repült a hegyes nyíl a sokaság felett.

De Pallas Athéné vigyázott Menelaosra. Mint anya, ha alvó gyermeke felől hessegeti el a legyet, félrehajlította Pandaros nyilát, így ez csak a hős bőrén ejtett sebet. Kicsordult a sebből a vér, rémülten hívatja Agamemnón testvéréhez Makhaónt, Asklépios fiát, a híres orvost; az kiszopta a sebet és bekente gyógyító írral.

Míg ezek Menelaost gyógyítgatták, a trójai hadsorok már készülődtek, Pandaros békebontásától vérszemet kapva újra fegyverbe álltak és újra kívánták a harc mámorát:

Agamemnón is bejárta a görög tábort: egyenként biztatta a hősöket, egyiket dicsérte, másokban kötődő, kicsinylő szavakkal ébresztgette a harci kedvet:

– Argosiak, ne engedjetek a szilaj harci kedvből, mert nem lesz Zeus az esküszegők oldalán!

Újra szemben állt egymással a két tábor.

Folyt a harc keményen, senkit nem érhetett gáncs. Aki sértetlen maradt a harc forgatagában, azt maga Pallas Athéné vezethette kézen fogva, s csak ő fordíthatta el felőle a nyilak lendületét. Mert azon a napon trójaiak és akhaisok sokan hullottak egymás mellé a porba.

Kivált Tydeus fiába, Diomédésbe öntött Pallas Athéné rettenthetetlen harci kedvet.

Meglátta Aineias, mint pusztít Diomédés a trójaiak között. Kereste Pandarost, s őt szólította fel, hogy biztos nyilával vegye célba az ismeretlen harcost, aki már annyi trójai halálát okozta.

– Ha ugyan nem valamelyik isten áll szemben velünk, aki elmaradt áldozatokért haragszik a trójaiakra – tette hozzá elborzadva, mert a bosszúálló istenekkel nem merte volna felvenni a harcot.

Pandaros már tudta, hogy ez Diomédés. Egyszer már célba is vette, de hiába, íja cserbenhagyta. Aineias szekerére kéredzkedett, együtt mentek Diomédés ellen, de az halálos sebet ejtett Pandaroson nyilával, mely tőből metszette el dicsekvő nyelvét.

Ekkor Aineias pajzsával és hosszú dárdájával leugrott a harciszekérről, hogy megvédje bajtársa holttestét. Tydeidés óriási követ ragadott fel, akkorát, hogy ketten sem bírnák el olyanok, mint amilyenek a mai emberek, ájultan rogyott le Aineias a szörnyű ütés alatt.

El is pusztult volna ott a hős Aineias, de megjelent Aphrodité, fehér karját fonta kedves fia köré, s fényes ruhája redőivel eltakarta a görögök szeme elől. Már-már ki is vitte a harc forgatagából, de Diomédés a nyomában volt és az istennő lágy keze fején ejtett sebet dárdájával. Nagyot sikoltott az istennő és kiejtette kezéből fiát; Phoibos Apollón mentette meg végül Aineiast, kék felhőbe burkolva.

Aphroditét Iris ragadta ki a harc közepéből és vitte fel az Olymposra. Egyenesen anyja, Dióné ölébe rogyott a sebesült istennő, az karjai közé vette leányát, megsimogatta és kikérdezte baja felől. Héra és Athéné kárörvendve gúnyolták, Zeus atya is mosolygott, és maga mellé szólítva, mondta az aranyos Aphroditénak:

– Nem terád van bízva, gyermekem, a háború dolga!

Ezalatt Aineiast Apollón védte, Diomédés ugyan már őt sem tartotta tiszteletben. De félelmetes hangon rákiáltott a Messzelövő:

– Térj észre és vonulj félre, Tydeus fia, és ne akarj te az istenekkel vetélkedni!

Diomédés meghátrált, Apollón pedig a szent Pergamosba vitte Aineiast, ott, temploma nagy csarnokában Létó és Artemis gyógyították és tették még daliásabbá. Apollón elkészítette Aineias alakmását; míg a hős fellegvárban volt, addig azt bocsátotta a harcmezőre, s trójaiak és görögök a puszta képmásért harcoltak.

Aztán Arést hívta Phoibos Apollón az emberi mértéket áthágó Diomédés ellen; maga visszavonult Pergamosba, Arés pedig újra a csatába elegyedett.

Athéné ismét Diomédés mellé állt. Most már arra biztatta, hogy Arést is támadja meg, s ő maga felöltötte Hadés láthatatlanná tévő sisakját, hogy Arés előtt is rejtve maradjon. Athéné segítségével Diomédés sebet ejtett Arésen is, ez felment panaszra Zeushoz. Zeus megvetéssel mérte végig:

– Ne nyöszörögj mellettem, te állhatatlan! Az Olympos minden lakója közt te vagy a leggyűlöletesebb nekem, mert te mindig a viszályt szereted és a háborúkat és az öldöklést. De mégsem tudom sokáig elnézni, hogy fájdalmat szenvedsz, hiszen az én fiam vagy. Bizony, ha más istentől származnál, már mélyebbre taszítottalak volna, mint Uranos fiait, a titánokat.

És hívatta Paiéónt, az istenek orvosát, az gyógyító írral kente be a sebet, ettől egykettőre meggyógyult Arés. Hébé megfürösztötte és szépséges ruhát adott rá, úgy ült Zeus mellé, csak úgy sugárzott a büszkeségtől.

Ekkor már Héra és Athéné is visszatértek Zeus palotájába, hiszen már elérték, hogy az emberpusztító Arés felhagyjon az öldökléssel.

Így magukra maradtak az egymással harcoló emberek, a Simoeis és Xanthos folyók között elterülő síkságon.

Hangos szóval biztatta Nestór a hősöket:

– Társaim, görögök, Arés hős szolgái, senki se maradozzon hátra, zsákmánnyal törődve, hanem rontsunk az ellenségre, ráérünk majd aztán a halottakról leszedni a fegyvereket!

A trójaiak már vissza is futottak volna a városba, csak Aineias és Hektór tartották bennük a lelket. Priamos jóstehetségű fia, Helenos biztatta a két hőst, hogy ne hagyják szétzülleni csúfos futással a hadsorokat, aztán Hektórt a városba küldte:

– Mondd meg anyánknak, hogy gyűjtse össze az idősebb nőket a fellegvárban Athéné templomában, és azt a peplosát, amelyik a legszebb és legnagyobb és a legkedvesebb neki magának, helyezze a széphajú istennő térdére. Ígérjen tizenkét egyéves, hibátlan üszőt, és úgy kérjék, hogy könyörülve a városon, a trójaiak asszonyain és balgatag kisgyermekein, tartsa vissza a szent Iliostól Tydeus kegyetlen fiát.

Hektór eltávozott a városba. Mikor a Skaiai kapuhoz és Zeus szent bükkfájához ért, tódultak eléje a trójai nők; ki gyermekét, ki testvérét, ki férjét kérdezte tőle. Hektór imára szólította fel mindnyájukat és ment tovább, Priamos szépséges palotájába. Szelíd, jó anyja, Hekabé jött eléje:

– Gyermekem, mért hagytad ott a harcot? Hiszen az akhaiosok átkozott fiai még ott dúlnak a város körül. Jöttél, hogy innét a fellegvárból tárd ki kezedet imára Zeushoz? Hozok mézédes bort, hogy önts ki belőle először áldozatul Zeus atyának és a többi halhatatlan istennek, aztán magad is igyál; jól fog esni, hiszen a fáradt embernek erőt ád a bor, és te kifáradtál véreid védelmében.

De a sisakrázó Hektór elutasította:

– Ne tölts nekem mézédes bort, mert a lábamba szállna és elvenné erőmet; Zeusnak sem áldozhatok belőle vérrel szennyezett kezemmel. – És elmondta Helenos üzenetét, Hekabét az asszonyokkal Athéné templomába küldte, aztán felkereste Parist, majd saját otthonába sietett. Hekabé bement illatos hálószobájába, ott válogatott a pompás, tarka ruhák között, kiválasztotta közülük a legszebb és legnagyobb peplost, mely úgy ragyogott, mint a csillag. Az öregasszonyok élén azt vitte Athéné templomába a fellegvárba.

A széparcú Theanó, Anténór felesége volt Athéné papnője Trójában. Kinyitotta a templom ajtaját, bementek az asszonyok és hangos siránkozással tárták ki kezüket az istennőhöz. Theanó átvette a peplost, a széphajú Athéné térdére helyezte és így imádkozott hozzá:

– Felséges Athéné, városvédő istennő, törd össze Diomédés dárdáját és add, hogy ő maga is elbukjék a Skaiai kapu előtt, hogy mi is tizenkét egyéves hibátlan üszőt áldozzunk fel templomodban, ha megkönyörülsz a városon és a trójaiak asszonyain és balgatag kisgyermekein. – Így imádkozott, de Pallas Athéné nem hallgatta meg az imádságot.

Feleségét, a fehér karú Andromakhét nem találta otthon Hektór. A gazdasszonytól tudta meg, hogy Andromakhé keserves jajszóval a bástyatoronyra ment, hogy letekintsen a harcmezőre, mert hallotta, hogy a görögök előretörtek és a trójaiak pusztulnak. Mint az őrjöngő, rohant el, s a dajka a gyermeket utána vitte. Hektór visszafordult azon az úton, amelyen jött, s a Skaiai kapunál találkozott feleségével. Vele volt a szolgáló is, ölében a gyermek, Hektór édes kisfia, szép csillaghoz hasonlóan, kit Hektór Skamandriosnak hívott, de a többiek Astyanaxnak, a „Város Fejedelmének”. Szótlan rámosolygott a gyermekre a hős, Andromakhé könnyes szemmel ragadta meg a kezét, úgy tartóztatta:

– Az istenért, el fog pusztítani téged a te harci kedved! Nem szánod kisfiadat és engemet, akit nemsokára özvegyen fogsz hagyni? Nekem jobb is volna, ha téged elvesztlek, a föld alá jutnom, mert nem marad számomra más választás, ha téged utolér a sorsod, csak a gyász, meg a gyász. Mert nekem nincs atyám, sem felséges anyám, mert atyámat Akhilleus ölte meg, mikor Thébét feldúlta. Hét testvérem is volt: egy napon szálltak le Hadés birodalmába, mert mindet megölte a gyorslábú isteni Akhilleus. Anyámat, aki királyné volt az erdős Plakos alatt, foglyul elvezette, de aztán fényes váltságért szabadon engedte: atyám termeiben érte utol Artemis istennő nyila. Hektór, hiszen te vagy atyám és anyám és testvérem, és te vagy viruló férjem, könyörülj hát rajtam és maradj a bástyán, ne tedd gyermekedet árvává és özveggyé asszonyodat! Népedet pedig állítsd ide a vadfügefa mellé, mert itt a legkönnyebb a városba jutni, és a falat itt rohanják meg leginkább; már háromszor tettek vele próbát.

Hektór így válaszolt:

– Nekem is gond mindez, hitvesem. De szörnyen szégyellném a trójaiak és a hosszú ruhájú trójai nők előtt, hogy mint valami hitvány ember, a harctól távol bujkáljak. Lelkem sem hajt erre, mert én azt tanultam: deréknek mutatkozni és mindig az első sorban küzdeni, védve atyám és a magam jóhírét. Mert tudom szívemben: eljön majd a nap, hogy elpusztul a szent Ilios és Priamos, és a dárdás Priamos népe. De nem fáj annyira a szívem a trójaiakért, még magáért Hekabéért sem, sem Priamos királyért, sem testvéreimért, akik sokan vannak s mint derék vitézek hullanak a porba ellenséges kéztől, mint érted, ha egyszer egy ércinges görög elvezet majd sírva és megfoszt téged a szabadság napjától. S talán majd Argosban más asszony szövőszékén fogsz szőni és vizet hordani a Messéisból vagy a Hypereia-forrásból, s hiába vonakodsz, mert erő, s kényszer fog hajtani. S ha lát majd valaki, amint könnyed omlik, ezt mondja felőled: "Ez Hektór asszonya, azé, ki vitézül harcolt a lófékező trójaiak között, amikor Ilios körül folyt a háború." Így szól majd valaki, s neked kiújul a fájdalmad, mert vágyódsz hős férjed után, hogy elhárítsa felőled a szolgaság napját. De engem már akkor hantolt föld takar majd, jajszavad és elhurcoltatásod híre nem jut már le hozzám.

Így szólva gyermeke felé nyúlt a dicső Hektór. De az sírva fordult a dajka kebléhez, megijedt atyjától, az érctől és a lósörényes sisaktaréjtól. Nevetett rá édesapja, nevetett felséges anyja is, s levette fejéről a fényes sisakot a hős, és letette a földre. Úgy csókolta meg a fiát és meglóbálta és imádkozott Zeushoz és a többi istenekhez, hogy magánál is derekabb hős váljék majd belőle. Aztán kedves felesége kezébe tette a gyermeket; az felvette illatos ölébe, könnyein át mosolyogva; férje szíve megesett rajta, megsimogatta és szelíd szóval hazaküldte. Maga pedig felvette a lósörényes sisakot. Az asszony hazaindult, de útközben vissza-visszatekingetett, amíg csak haza nem ért, Hektór házába. Ott együtt talált sok cselédet, azoknak rákezdett a sirató énekre, így ezek elsiratták még életében Hektórt a házában, mert nem hitték, hogy még haza fog jönni egyszer.

Hajnalban Zeus az Olympos legmagasabb csúcsán gyűlésbe hívta az isteneket s megtiltotta nekik, hogy a harcba elegyedjenek. Aztán befogta aranysörényű gyors lovait, maga az isten is aranyba öltözött s szép aranyostort vett a kezébe. Fölszállt kocsijára, megostorozta a lovakat, azok könnyedén repültek a föld és az ég között. Hamarosan megérkezett a forrásokban bő Ida hegyére, a Gargaron-csúcshoz. Ott kifogta lovait, maga pedig a csúcsra ült, dicsőségében tündökölve, s lenézett a trójaiak városára és az akhaiosok hajóira.

A görögök is fegyverkeztek, a trójaiak is tódultak ki a városból és találkoztak a harcmezőn. Mindaddig, amíg a nap az égbolt közepére került, eldöntetlen volt a küzdelem. Ekkor Zeus atya kezébe vette aranyos mérlegét, az egyik serpenyőbe a trójaiak halálos végzetét tette, a másikba a görögökét. A görögök végzetével süllyedt alá a serpenyő, lesüllyedt egészen a földig, miközben a trójaiak végzetével az égig emelkedett a mérleg. Maga Zeus az Ida hegyéről mennydörgött, s fényes villám csapódott a görögök felé: ezek elsápadtak rémületükben.

Ettől kezdve a trójaiak győztek, a görögök Zeus villámai elől ijedten hátráltak.

Héra és Athéné újra lejöttek volna a görögöket segíteni, de Zeus az Ida hegyéről meglátva készülődésüket, az aranyszárnyú Irist küldte hozzájuk avval a fenyegetéssel, hogy ha tilalma ellenére részt vesznek ismét a küzdelemben, lovaikat megbénítja, szekerüket összetöri, rajtuk magukon meg villámaival olyan sebet ejt, mely tíz év alatt sem fog begyógyulni. Kénytelen-kelletlen engedelmeskedett a két istennő, a hórák kifogták a fényes szőrű lovakat, és az ambrosiás jászol elé kötötték, a szekereket pedig a fal mellé támasztották. Héra és Athéné, háborgó szívvel bár, a többi isten közé vegyült.

Zeus atya is megjött az Ida hegyéről az Olymposra, tilalmát megújította: feltartóztathatatlanul fog Hektór mindaddig pusztítani a görögök között, amíg csak Akhilleus vissza nem tér a harcba.

Már Agamemnón is keservesen megbánta elvakult haragját. Kész volt megkövetni a megbántott Akhilleust, Briséist is visszaadja, drága kincsekkel, szép rabnőkkel hajlandó már engesztelni; ha Tróját beveszik, a zsákmány legjavát engedi át neki. S ha majd hazatérhetnek Argosba, vejévé fogadja, édes fiával, Orestésszel fogja egy sorba helyezni, és három leánya közül azt veheti nőül s viheti magával Péleus házába, amelyik tetszik, jegyajándék nélkül, sőt még Agamemnón ajándékozza meg hét népes várossal, ahonnan majd gazdag adókat szedhet. Küldöttséget menesztettek a vezérek Agamemnón ígéretével Akhilleushoz: a nagy Aiast, Telamón fiát, és Odysseust, két hírvivő szolgával és Phoinixnak, Akhilleus öreg nevelőjének a vezetésével.

Akhilleus éppen egy finomművű, ezüstgerincű lant tiszta hangjában gyönyörködött és férfiak dicső tetteiről énekelt hozzá. Egyedül Patroklos ült vele szemben, ő is némán leste, hogy mikor hagy fel az énekkel Aiakos unokája. Mikor meglátták a jövevényeket, Akhilleus csodálkozva pattant fel székéről, Patroklos is felkelt, és a vendégek elé mentek. Szíves vendégszeretettel fogadta őket Akhilleus és meghagyta rögtön Patroklosnak, hogy készítsen lakomát. A lakmározás végénél tartottak már, mikor Odysseus ráköszöntötte Akhilleusra a serleget s étel-ital derűt szerző bőségéről a görögök szorult helyzetére terelte a szót. Előadta Agamemnón békéltető ajánlatát, de Akhilleus szíve nem engedett fel.

– Gyűlöletes szívemnek Agamemnón, mint a Hadés kapuja. Hajóimmal tizenkét tengerparti várost támadtam meg, gyalogosan tizenegyet Trója rögös földjén, a zsákmányt átadtam mindig őneki, ő a legjavát tartotta meg belőle, de a legvitézebb királyoknak adott ajándékot mégis, s máig megtarthatták, csak tőlem vette el, ami nekem jutott, asszonyomat, aki kedves volt szívemnek. Hát miért harcolnak a trójaiakkal a görögök? Miért vezetett ide ennyi népet Atreus fia? Hát nem a széphajú Heléné miatt? Vagy talán más nem is szereti asszonyát, csak Atreus két fia? Hiszen minden férfi, kiben ép a lélek, szereti hitvesét s gond emészti érte, így én is szívemből szerettem Briséist, bár dárdám hegyével szerzett rabnőm volt csak. De most már hiába, többé nem csal lépre Agamemnón engem, csak védje meg veletek a hajókat a pusztító tűztől, hiszen látom, sokra megy már nélkülem is: falat is épített, széles, mély árkot is vont a tábor köré, s cölöpöket vert le. Hanem így sem tudja a férfiölő Hektór erejét feltartani. Amíg én is köztetek harcoltam, nem merészkedett el ilyen messzire Trója városából, legfeljebb a Skaiai kapuig és a bükkfáig ha elment, ott várt be, és ott is alig menekült meg tőlem. De most nem akarok Hektórral megvívni. Holnap áldozatot mutatok be Zeusnak s a többi istennek, hajóimmal haza indulok, s ha jó hajózást ad a földrengető Poseidón, a harmadik napon megérkezem hazámba, a termékeny földű Phthiába. Jobb nekem így: Trója minden kincse nem ér fel az életemmel, ha a lélek átröpült egyszer fogaim sövényén, semmi zsákmány között nem lelek újat helyette. Megmondta anyám is, az ezüstcipellős Thetis istennő, hogy két sors között választhatok: ha itt maradok és a trójaiak városa alatt harcolok, elvétetik tőlem a hazatérés, de örökkétartó lesz a hírem, míg ha hazatérek kedves szülőföldemre, elvétetik tőlem a hírnév, de hosszú életben lesz részem. Nektek is azt tanácsolnám, hajózzatok haza, mert nem veszitek be Tróját már soha, mert oltalmazólag tartja fölötte a kezét a messzire dörgő Zeus, és bátorsággal telt el a népe. Most menjetek, vigyétek meg az én válaszomat. De Phoinix maradjon, háljon az én sátramban, hogy holnap reggel, ha neki is úgy tetszik, együtt induljunk haza. A többiek némán hallgatták Akhilleus kemény szavait, csak az agg Phoinix próbálta még rábeszélni, könnyes szemeit törülgetve. De ő is hiába hivatkozott arra, hogy gyermekkorában hányszor hordta ölében Akhilleust, s akkor is, amikor Trója alá indultak, azért adta Péleus őt a fia mellé, hogy segítségével, tanácsával mindig mellette álljon.

Így hát visszamentek megvinni a választ. Csak Phoinix maradt ott: Patroklos a szolgálókkal Akhilleus sátrában teríttetett fekvőhelyet a számára.

Agamemnón sátrában várták már Akhilleus üzenetét. Megdöbbenve hallgatták végig Odysseus szavait, de Diomédés felpattant:

– Dicső Agamemnón, kár volt Akhilleust engesztelni, csak amúgy is gőgös szíve gőgjét növelted vele.

Maradék borukat a földre hintették a királyok, ki-ki a sátrába indult. Lepihentek és kivették részüket az álom ajándékából.

Hanem Agamemnónt, a népek pásztorát elkerülte az édes álom. Szíve mélyéből keserves sóhajok törtek elő, remegett a lelke a görögökért. Amint áttekintett a trójai síkságon, megbámulta a sok őrtüzet, es a fuvolák és a sípok hangját és az embertömeg morajlását. Aztán a görögök hajóit és az akhaiosok pusztuló népét nézte, s kétségbeesésében már a haját tépte. Összehívta éjnek idején a vezéri tanácsot.

Nestór szólalt meg először, s feltette a kérdést, ki vállalkoznék rá, hogy a trójai táborba lopózzék, megtudni, mi a szándékuk, a görög hajókat szorongatják-e tovább, vagy visszatérnek-e reggel.

Diomédés vállalta a feladatot, de kísérőt kért maga mellé, mert ketten többre mennek, egyik a másikat segíti, és amit az egyik nem vesz észre, meglátja a másik. A hősök versengtek, sokan akarták elkísérni; Diomédés Odysseust választotta társának, mert a maga vakmerő bátorsága mellett éppen Pallas Athéné másik kedveltjének körültekintő szívére volt szüksége.

Ezalatt Hektór sem hagyta aludni a trójaiakat, s ő is éppen át akart küldeni valakit a görögökhöz, hogy az puhatolja ki, őrzik-e még a hajótábort, vagy pedig már a menekülésre készülődnek? Jelentkezett Dolón, rút, de gyorslábú vitéz, arannyal és rézzel dúsan megrakott fegyverzetben. Ő vállalta, hogy elmegy Agamemnón hajójához, kihallgatja a görög vezérek tanácskozását. De bizony nem hozott hírt Dolón Hektórnak soha a görög táborból! Mert még nem juthatott messzire, mikor Odysseus és Diomédés elfogták. Odysseus kivallatta a trójai tábor felől, és Dolón Odysseus kérdéseire töviről hegyire elmondta a trójai tábor elhelyezkedését. Külön őreik nincsenek minden trójai éberen őrködik a tábortűz mellett. De a szövetségesek alszanak nyugodtan, a trójaiakra hagyták a virrasztás gondját, hiszen az ő gyermekeik és asszonyaik nincsenek a közelben. Felfigyelt a két hős, mikor Dolón az imént érkezett thrák szövetségest, Rhésos királyt és a lovait emlegette:

– A legszebb s legnagyobb lovak az övéi. Hónál fehérebbek és szélsebesen futnak. Szekere arannyal, ezüsttel kirakva, óriási arany fegyverzetben jött, hogy nézni is csoda volt. Nem is való halandó embereknek viselni ilyet, csak a halhatatlan isteneknek.

Mikor kivették Dolónból, amit tudni akartak, megölték, és fegyverzetét Athénének ajánlotta fel Odysseus. Aztán folytatták útjukat, arra, amerre Dolón szavai szerint Rhésosnak kellett aludnia. Megtalálták, őt tizenharmad-magával megölték, a lovakat elkötötték; akkor Athéné Diomédés mellé állt és figyelmeztette, hogy ideje már hazatérniök.

A thrák lovakra kaptak, s már messze jártak, mikor Rhésos rokonát, Hippokoónt felébresztette Apollón. Ez meglátta a szörnyű mészárlást és hangos jajszavára felriadtak a trójaiak. De Odysseus és Diomédés már elérték a hajókat. Lemosták magukról a tenger vizében az izzadságot, megkenték magukat olajjal, lakomához ültek, s tele serlegükből áldozat gyanánt Athéné számára loccsantották ki a mézédes bort.

Felkelt Éós, a Hajnal, ágyából, a dicső Tithónos mellől, hogy megvigye a fényt a halhatatlanoknak és a halandóknak. Zeus pedig Erist küldte az akhaisok gyors hajóihoz. Most már édesebb volt számukra a háború, mintsem hazatérni az odvas hajókon szülőföldjükre.

Agamemnón hangos szóval adott parancsot, hogy fegyverkezzenek, maga is fegyverbe öltözött, s mikor két dárdáját vette a kezébe és az érchegy fénye az ég felé villant, Athéné és Héra dörgő hanggal üdvözölték felülről, úgy becsülték meg az aranyban gazdag Mykéné királyát. Lovait mindegyik hős a kocsisára bízta az árok mentén, maguk pedig nehéz fegyverzetben gyalogosan törtek előre. Irtózatos harcot ébresztett Kronidés, s a magasból véres harmatot bocsátott alá, mert ezen a napon el volt rá tökélve, hogy sok vitéz lelkét küldi a Hadésba.

A trójaiak is jöttek, Hektór vezetésével; mint farkasok rohantak egymásra az ellenfelek. Örült Eris, amikor látta őket, mert ő volt az egyetlen isten, aki a harcolók mellett maradt, a többi az Olymposon vesztegelt, Zeus pedig az Ida hegyére telepedett, onnét nézte az ütközetet. S az aranyszárnyú Irist küldte Hektórhoz, avval az üzenettel, hogy vonuljon félre a harctól, mindaddig, amíg Agamemnón sebet kap és elhagyja a mezőt. Akkor majd visszatérhet az ütközetbe, és akkor neki fogja juttatni a győzelmet.

Hektór engedelmeskedett és félreállt. De Agamemnónt Koón dárdája érte, s bár még volt annyi ereje, hogy halálra sújtsa támadóját, nem tudta már soká elnyomni a fájdalmat, s vissza kellett vonulnia. Ekkor Hektór, mint szélvész, ha az ibolyaszínű tengerre lecsap, rohant újra az ütközetbe. Irtózatos öldöklést vitt végbe, csak Odysseus és Diomédés tartotta még magát a görögök oldalán, amíg Diomédés is, Paris nyilától találva, kénytelen volt a hajókhoz visszavonulni. Odysseus magára maradt, sebet is kapott, s minden oldalról körülfogták már a trójaiak, de Aias és Menelaos kiragadták szorongatott helyzetéből. Makhaón is megsebesült Paris nyilától; az ő védelmére Nestórt hívta Idomeneus, mert az orvos sok más férfival fölér, ő vágja ki a nyilakat és ő keni be gyógyító írral a sebet.

Akhilleus távolról nézte a küzdelmet, a görögök szorult helyzetét, s a szíve örült, mert már látta, hogy az ő segítségéért fognak nemsokára könyörögni. De Nestór bölcs szavai már a harci lelkesedést ébresztgették Akhilleus hű társa, Patroklos szívében.

Nemsokára már a görög hajótábor sáncfalait szaggatták a trójaiak, és maga Hektór hatalmas követ ragadott fel – ketten sem bírnák el a mai emberek – és avval betörte a kaput. Sötét tekintettel, mint a hirtelen leszakadó éjszaka, de ragyogó vértezettel ugrott be a kapun Hektór, kezében két dárdával. Halandó ember nem tudta őt feltartóztatni. És hívta maga után a trójaiakat; azok elözönlötték a falakat. A görögök odvas hajóik mellett rémülten látták a kérlelhetetlenül zajló tömeget.

Apollón isten is segített a trójaiaknak. Könnyedén bedöntötte az árok oldalát, és úgy hidalta át, hogy utat nyisson. A falakat is ledöntötte, mint gyermek a tengerparton a maga homoképítményét, úgy tiporta el az isten, amit a görögök fáradságos munkával emeltek.

Patroklos, mihelyt meglátta, hogy a hajókhoz rontottak a trójaiak, és a görögök között irtózatos rémület támadt, rögtön Akhilleushoz sietett, hátha rá tudja venni már a harcra.

A hajóknál nagy volt a kavarodás, a görögök nem tudták visszaverni a trójaiakat, de a trójaiak sem bírtak a sátrakba és a hajókra hatolni. Teukros már Hektórt vette célba íjával, melyet Apollón ajándékozott valamikor neki, de a megfeszített ideg elszakadt, pedig csak reggel szerelte fel frissen a hős. Hektór látta s tudta, hogy Zeus tette hasznavehetetlenné Teukros íját, s még nagyobb rohamra serkentette a trójaiakat: aki meghal, hazájáért, hitveséért, gyermekeiért, házáért és ősi birtokáért hal meg! Már égő fáklyákkal jöttek, hogy felgyújtsák a görög hajókat, az egyik elesett, helyébe lépett a másik; maga Aias tizenkét trójait ütött le, akik mind tüzet akartak vetni a hajókra.

Patroklos ezalatt sírva panaszolta Akhilleusnak a görögök szörnyű veszteségeit.

– Mit ér az utókor a te vitézségeddel, ha most nem hárítod el a görögök felől a méltatlan csapást? Kegyetlen, nem lehet Péleus az atyád, sem Thetis az anyád, a kék tengertől eredsz meg a meredek kősziklától, azért ilyen kemény a szíved. Legalább engem küldj a myrmidónok népével s engedd, hogy felöltsem a te fegyvereidet.

Akhilleus még mindig gyűlölettel gondolt Agamemnónra, de azt megengedte, hogy Patroklos menjen. Csak azt hagyta meg, hogy ne kövesse a városig az ellenséget, térjen vissza, mihelyt a hajókat megszabadította. Akkor már Hektór eltörte Aias dárdáját is, és evvel az utolsó akadályt is elhárította, a trójaiaknak sikerült felgyújtaniok az első hajót.

Most már Akhilleus maga sürgette Patroklost, ez felöltötte Akhilleus fegyverzetét, csak hatalmas dárdáját kellett otthagynia: ezt Kheirón, a kentaur hozta egykor a Pélion csúcsáról Péleusnak, és olyan súlyos volt, hogy csak maga Akhilleus tudta felemelni. Automedón befogta a harciszekérbe Akhilleus szélsebes, halhatatlan lovait, a Xanthost (a „Fakót”) és a Baliost (a „Tarkát”) ; ezeknek Zephyros, a nyugati szél volt az apjuk, és Podargé harpyia, a „gyorslábú” viharistennő volt az anyjuk. Akhilleus maga szólította fegyverbe a myrmidónokat. Mikor együtt voltak és hadi rendbe álltak, Akhilleus rövid beszédet intézett hozzájuk: menjenek, töltsék ki harci kedvüket, hiszen idáig is folyton unszolták Akhilleust, hogy vezesse már csatába őket. Szorosan felzárkóztak – pajzs támaszt pajzsot, sisakot sisak, ember az embert –, élükön Patroklos és Automedón haladtak. A trójaiakat már puszta megjelenésük is megriasztotta. Azt hitték először, hogy Akhilleus tért vissza a háborúba. S Patrokios kitett magáért; a trójaiakat elűzte a hajóktól, Prótesilaos lángban álló hajóját eloltotta.

A görögök fellélegzettek, a trójaiak után vetették magukat, s maga Hektór is menekült már. A lykiai szövetségesek álltak legtovább helyt, Zeus fia, Sarpédón tartotta a lelket bennük. De mikor szembe került Patroklosszal, meg kellett halnia. Hiába szánta meg Zeus, hiába szerette volna a harc forgatagából Lykiába elragadni, a Moirával, a halandó ember kiszabott osztályrészével szemben nem tehet semmit ő sem. Csak Sarpédón holttestét bízhatta Zeus Apollónra. Ez most lejött az Ida hegyéről, a hulló nyilak közül kiragadta a holttestet, megmosta a folyó vizében, megkente ambrosiával és isteni ruhákba öltöztette. S rábízta a két ikertestvérre, Hypnosra és Thanatosra, az „Álomra” és a „Halálra” ; azok gyorsan vitték s letették Lykiában, hogy ott testvérei és rokonai eltemessék, s hantoljanak sírt föléje, emeljenek oszlopot, mert ez az ajándék jár a halottaknak.

Patroklos pedig megfeledkezve Akhilleus szaváról, a városig űzte a trójaiakat és a lykiaiakat. S Patroklos keze által már be is vették volna Tróját a görögök, ha nem állt volna meg oltalmazólag a bástyatorony fölött Apollón. Háromszor rohanta meg a falat Patroklos és háromszor taszította el Apollón, halhatatlan kezével nagyot ütve a fényes pajzsra. Hanem amikor negyedszer szaladt neki, istenhez hasonlóan, akkor félelmeteset kiáltva szólt hozzá a messzelövő Apollón:

– Fordulj meg, isteni Patroklos, mert nem az a végzet, hogy dárdádtól pusztuljon el Trója, de még Akhilleusétól sem, pedig ő nálad sokkal derekabb hős.

Patroklos meghátrált, Apollón pedig Hektórt buzdította Patroklos ellen. Mikor szembetalálkoztak, Patroklos megölte Hektór kocsisát, Kebrionést, s most Kebrionés holtteste körül tört ki a küzdelem. De Phoibos Apollón harcolt Patroklos ellen; a hős nem vette őt észre, mert sűrű ködbe volt burkolózva. Homlokát és vállát ütötte meg az isten, és leverte fejéról a sisakot – Akhilleus sisakját, melyet így juttatott Hektórnak Zeus –, dárdája eltörött, vértje megoldódott, ő maga elkábult: meztelenül és kiszolgáltatottan állt már ott, amikor Euphorbos dárdája eltalálta. Még életben volt ekkor és Hektór fegyvere ölte meg. De még haldokolva sem tűrte el Hektór gúnyolódó szavait és megjósolta neki, hogy Akhilleus keze által fog elesni. Akkor elborította a halálos vég, lelke, testéből kiröppenve, a Hadésba szállt, saját pusztulását siratva, hogy el kellett hagynia a férfias erőt és az ifjúságot.

Hektór elgondolkozott a halott jóslatán, de megbiztatta magát, kivette a dárdát a halott sebéből, a holttestet félrelökte, s Automedónt, Akhilleus derék szolgáját akarta megtámadni. Csakhogy ezt elragadták előle a fürge, halhatatlan lovak, melyeket Péleusnak az istenek adtak ajándékba lakodalmán.

Menelaos Telamón fiát, Aiast hívta segítségül Patroklos holttestének a védelmére. Akkor már megfosztotta Hektór Patroklos holttestét a fegyverektől és már húzta magával, hogy levágja válláról a fejét, s magát a holttestet a trójai kutyák elé dobja. De Aiast meglátva, meghátrált, a lykiai Glaukos bosszúságára, ki már azt remélte, hogy Patroklos holttestével Sarpédón fegyvereit fogják kiválthatni. Hektór nem akart elbújni a harc elől, csak félrevonult, hogy felöltse előbb Akhilleus fegyverzetét, melyet Patroklostól szedett el, s melyet Akhilleus atyjának az égi istenek ajándékoztak.

Eközben Akhilleus lovai már messze jártak a harc forgatagától, és sírtak, mert ők tudták meg először Patroklos halálát. Hiába ütötte őket Automedón az ostorral, hiába noszogatta őket mézédes szavakkal, s hiába átkozódott, nem akartak sem a hajókhoz visszatérni, sem pedig a csatába, hanem álltak mereven, mint az oszlop halott férfi vagy nő sírja fölött, fejüket a földre szegezték, s forró könnyük hullott Patroklosért. Szánakozott rajtuk Zeus és a fejét csóválta:

– Szegények, miért is adtunk titeket Péleus királynak, a halandó embernek, mikor ti örökifjak és halhatatlanok vagytok! Hát azért, hogy a nyomorult emberek között titeket is fájdalmak érjenek? De nem fog Hektór, Priamos fia rátok és a mesteri harci szekérre felhágni, mert ezt már nem engedem meg. Hát nem elég, hogy a fegyverekhez jutott s még dicsekszik is vele? Nektek erőt adok inaitokba és lelketekbe, hogy Automedónt is mentsétek ki a harcból és vigyétek az odvas hajókhoz, mert most még a trójaiaknak juttatom a dicsőséget, hogy öljenek, amíg a hajókig érnek, s lenyugszik a nap és a szent este eljön.

És Pallas Athénét küldte le, hogy Menelaost és társait kitartásra buzdítsa; a másik oldalon Hektórt Apollón szavai tüzelték. Zeus atya pedig a bojtos, ragyogó aigist vette kezébe, az Ida hegyét felhők közé rejtette, villámlott és mennydörgött, és rázta a pajzsot, a győzelmet a trójaiaknak adta és megriasztotta az akhaiosokat. Látták a vitézek, hogy maga Zeus segíti a trójaiakat. Aias, Telamón fia körülnézett, hogy legalább elküldjön valakit Akhilleushoz a gyászos hírrel, de a sűrű ködben nem ismerte fel társait. Imájára Zeus eloszlatta a ködöt, a nap kisütött, és eléjük tárult az egész küzdelem. Aias Menelaosnak szólt, hogy menjen hátra, keresse meg Nestór fiát, Antilokhost, és vele izenjen Akhilleusnak. Mikor meghallotta Antilokhos a hírt, elborzadt a szóra, szeme megtelt könnyel és a hangja is elakadt. De szót fogadott és ment, hogy megvigye Akhilleusnak a hírt legkedvesebb társa haláláról.

Menelaos visszatért a harcba. A trójaiak egyre féktelenebb erővel támadtak. A görögök már csak azért küzdöttek, hogy kiragadják Patroklos holttestét. Végül is sikerült, Menelaos és Mérionés vállukra emelték a holttestet és úgy futottak vele a hajók felé. Csak a két Aias tartotta még fel valamennyire a trójaiakat, azok mindjobban előre törtek Aineias és Hektór vezetésével, a görögök pedig megfutottak.

Még folyt a harc, mikor Antilokhos megvitte a gyászos hírt a myrmidónok hajóihoz:

– Jaj nekem, Péleus fia, gyászos hírt tudsz meg tőlem, bár ne kellett volna megtörténnie! Elesett Patroklos, s meztelen holttestéért folyik most a küzdelem, a fegyverek már a sisakrázó Hektór kezében vannak.

A fájdalom sötét köde borult Akhilleusra. Mindkét kezével port hintett a fejére és beszennyezte kedves arcát, nektáros khitónján fekete hamu ült, és maga a föld porában hosszan elnyúlva feküdt, kezeivel haját tépte és zilálta. A szolgálók is, Akhilleus és Patroklos rabnői fájdalmasan kiáltoztak, kiszaladtak az ajtón és körülvették a hős Akhilleust, mindnyájan mellüket verték, s megroggyant a térdük. Antilokhos is ott állt és fogta Akhilleus kezét, félt, hogy fájdalmában magában is kárt tesz. Irtózatosan jajgatott Akhilleus, meghallotta felséges anyja is, ülve a tenger mélyében agg atyja mellett, s ő is jajveszékelt. Köréje gyűltek az istennők mind, ahány néreis csak volt a tenger mélységében. Megtelt velük az ezüstös barlang, s mind a mellüket verték és Thetis kezdte el a siratást:

– Halljátok, testvéreim, Néreus leányai, mennyi fájdalom van az én lelkemben. Jaj, én szerencsétlen, hogy csak fájdalomra hoztam a világra a legderekabb hőst! Felnőtt, mint a hajtás, én magam gondoztam, mint fácskát a kert jó, termékeny földjében, s engedtem a görbe hajókon Iliosba, hogy harcoljon a trójaiakkal. De nem fogom többé már fogadni otthon, nem tér haza többé Péleus házába. S addig is, amíg a nap ragyogó fényét látja, csak baj éri, és nem tudok segíteni rajta. De megyek, hadd lássam kedves gyermekemet, s tőle halljam, mi a bánata.

Így szólva elhagyta a barlangot. Könnyes szemmel mentek vele a többiek is, köröttük a tenger habjai elültek. Trójához érkezve kiléptek a partra sorjában, ott, ahol a myrmidónok hajói álltak. A keservesen síró Akhilleus mellé állt felséges anyja, éles jajszóval megfogta gyermeke fejét és panaszosan szólt hozzá:

– Gyermekem, miért sírsz, mi gyász ért szívedben? Mondd ki és ne titkold. Hiszen azt már megadta Zeus, amit előbb kértél, hogy a hajókig űzessenek a görögök, és megérezzék, hogy rád vannak szorulva.

Keservesen sóhajtva felelt a gyorslábú Akhilleus:

– Anyám, ezt megadta az olymposi Zeus. Hanem mi örömöm lehet még benne, ha elveszett kedves bajtársam, Patroklos, akit mindegyik közt legjobban szerettem? Szerettem, mint ennen magamat, és most elvesztettem, megölte Hektór és elszedte tőle a csodálatosan nagy fegyvereket, melyeket Péleusnak az istenek adtak fényes ajándék gyanánt azon a napon, amikor tégedet halandó férfival kényszerítettek házasságra. Bárcsak a halhatatlan tengeri istennők mellett maradtál volna, s Péleus halandó asszonyt vett volna feleségül! Most nem fogod többé hazatérő fiadat fogadni, mert nem hagy a lelkem élni, amíg Hektór dárdámtól érve, el nem veszti életét s nem lakol meg Menoitios fiának, Patroklosnak haláláért.

Thetis könnyek között figyelmeztette sorsára rövid életre szánt fiát: Hektór halála után rögtön meg kell halnia.

– Hát haljak meg rögtön – felelte Akhilleus, s keservesen bánta haragját, amiért nem volt ő is Patroklos mellett a csatában. – Hanem itten ülök hajóimmal, felesleges teher a földnek, pedig az ércinges akhaiosok között senki sem ér fel velem a harcban. Bár kiveszne Eris az istenek és az emberek közül, és a harag, amely a józan embert is elvakítja, s a pergetett méznél édesebben száll le a férfiak szívére és növekszik, mint a füst. De hagyjuk a régi haragot, most megyek, hogy megtaláljam, aki e kedves fejet elpusztította, Hektórt, s a halált akkor fogadom, amikorra Zeus és a többi isten ki akarja mérni rám.

Csakhogy Akhilleusnak már fegyvere sem volt; Thetis megígérte, hogy másnap hajnalban hoz neki újat Héphaistostól, csak addig ne elegyedjék a harcba. S tengeri testvéreit kérte, hogy térjenek vissza a tengerbe és vigyenek hírt atyjuknak, a tengeri öregnek, ő maga pedig felment az Olymposra, hogy megkérje Héphaistost, adjon fegyvereket a fiának.

Ezalatt a görögök tovább hátráltak, s Patroklos holtteste is újra veszedelembe jutott; Hektór háromszor is hozzáért, már megfogta a lábát és vonszolni akarta, a két Aias háromszor is ellökte, de Hektór nem tágított. Ekkor Héra, Zeus és a többi isten háta mögött, Irist küldte Akhilleushoz, hogy hívja a sánchoz. Akhilleus, bár még nem volt fegyvere s Thetis parancsát sem akarta megszegni, engedett Iris szavának. A sánchoz ment, Athéné vetette az aigist a vállára és csodálatos fényt gyújtott a fején. Háromszor kiáltott Akhilleus az árok fölött megállva, háromszor zavarodtak meg Akhilleus puszta látásától és hallásától a trójaiak. Most már végleg biztosították Patroklos holttestét a görögök, hordágyra helyezték, s körülvették siránkozva, köztük Akhilleus hullatta forró könnyeit, meglátva sebektől hasogatottan bajtársát, akit ő küldött a harcba, de ki nem tért többé élve vissza hozzá.

Egész éjszaka siratták Patroklost a görögök. Holttestét megmosták és bekenték olajjal, de Akhilleus megfogadta, hogy addig nem temetik el, amíg meg nem öli Hektórt és vissza nem szerzi a fegyvereket. Máglyájánál tizenkét trójai ifjat fog megölni, és addig a trójai rabnők fogják éjjel-nappal siratni.

Thetis ezalatt fölkereste Héphaistost. A kovácsisten, feleségével, Kharisszal együtt, szívesen fogadta s örömmel vállalta a fegyverek elkészítését, hiszen Thetis iránt régen hálára volt kötelezve. Hozzá is látott mindjárt a munkához.

Mire felkelt sáfrányszín leplében Éós és Ókeanos hullámaiból, megérkezett Thetis a hajókhoz az istentől az ajándékokkal. Fiát Patroklos mellett találta, hangos sírás közben; vele sírtak bajtársai is. Thetis átadta a fegyverzetet és Patroklos holttestét bebalzsamozta nektárral meg ambrosiával.

Akhilleus összegyűjtötte maga köré a vezéreket. Dárdájukra támaszkodva sántikáltak a gyűlésbe Diomédés és Odysseus, Agamemnón is meg volt sebesülve. Akhilleus kibékült Agamemnónnal, keservesen bánva haragját, mely annyi derék görögnek okozta halálát.

El is hozták még a gyűlés színe elé Agamemnón dús ajándékait, drága kincseket, pompás edényeket, tizenkét lovat, hét ügyeskezű rabnőt és nyolcadiknak a széparcú Briséist. S felállt Agamemnón, áldozatot mutatott be és Zeushoz emelve kezét, megesküdött, hogy Briséist meg sem érintette, amíg nála volt. Bevitték Akhilleus sátrába az ajándékokat, a kincseket elhelyezték, az asszonyokat leültették, a lovakat a többi közé hajtották. Belépett Briséis is, szép volt, mint maga az aranyos Aphrodité. S mikor meglátta Patroklos sebektől eléktelenített holttestét, éles sikoltással omlott le melléje, kezével a mellét tépte, és zokogva mondta:

– Patroklos, ki legkedvesebb voltál nekem, szegény nyomorultnak, éltél, hogy elmentem, s most holtan talállak, népek vezetője, mikor visszatérek. Szüntelen siratlak, meghaltál, ki mindig jóságos voltál hozzám!

Jöttek a nép vénei, unszolták Akhilleust, hogy vegyen magához valami eledelt, de az elutasította. Már csak a két Atreidés, Odysseus, Nestór, Idomeneus és Phoinix maradtak mellette. Ő egyre csak Patroklost siratta:

– Nem érhet nagyobb gyász, az sem, ha atyámnak halálát hallanám, aki most Phthiában hullatja a könnyét, vágyódva utánam.

Így szólt és zokogott; a vének is felsóhajtottak, mindnek az jutott eszébe, amit otthon hagytak. Látta és megszánta őket Kronos fia.

Leküldte Athénét, és az istennő cseppentett nektárt és ambrosiát Akhilleus mellébe, hogy össze ne essen az éhségtől.

Zeus ezalatt megparancsolta Themisnek, hogy hívja gyűlésbe az isteneket. Ez elment és elhívta mindet Zeus palotájába. Nem maradt el senki, a folyók sem, az egy Ókeanos kivételével, a nymphák sem, akik a szép ligeteket lakják és a folyók forrásait és a pázsitos réteket. Zeus kihirdette, hogy most lemehetnek a trójai harcmezőre, segítheti ki-ki, akit segíteni akar, de ő maga az Olymposon marad és innen gyönyörködik a küzdelemben. Mentek az istenek és az istennők: Héra, Pallas Athéné, Poseidón, Hermés és Héphaistos a görögök mellé álltak, Arés, Apollón, Artemis, Létó, Aphrodité és Skamandros folyamisten, akit az istenek Xanthosnak neveztek, a trójaiakat segítették.

Mikor az istenek lejöttek, már a görögök győztek, mert megjelent közöttük Akhilleus.

A hős csak Hektórt kereste, de Apollón Aineiast küldte ellene. Az istenek félrevonulva nézték a két istennő halandó fiait: Thetis fiát, Akhilleust, és Aphrodité fiát, Aineiast, de mikor azt látták, hogy Akhilleus már-már megöli Aineiast, Poseidón, bár mindig a görögök pártján volt, beleavatkozott:

– Menjünk; mentsük meg Aineiast a haláltól, nehogy ránk haragudjon meg Kronos fia, ha Akhilleus megölné. Mert az a végzete, hogy megmeneküljön, nehogy magvaszakadtan, nyomtalanul elpusztuljon Dardanos ivadéka; mivel Dardanost szerette Zeus legjobban minden halandó gyermeke közt. De Priamos ágát már meggyűlölte és elvetette Kronidés, így most Aineias fog uralkodni a trójaiak felett, ő és az unokái, nemzedékről nemzedékre.

Amikor már az örvénylő Xanthos folyóig űzte Akhilleus a trójaiakat, ezek hanyatt-homlok rohantak a folyóba, mint a sáskák, amelyeket tűzcsóvákkal űznek el a mezőkről. Maga Xanthos, a mély örvényű folyó istene is megsokallta és rászólt, a mélységből férfi alakjában felemelkedve:

– Ó, Akhilleus, nincs ember, ki nálad erősebb volna és gonoszabbat tenne. Ha már megadta neked Kronos fia, hogy minden trójait elpusztíts, legalább az én medremből a mezőre vonulva vidd végbe a szörnyű pusztítást. Szépséges habjaim holtakkal telnek meg, nem tudom már az isteni tengerbe önteni hullámaimat, mert eltorlaszolják a holttestek, s te irtózatosan öldökölsz tovább. Hanem már elég volt, hagyd abba, borzadok, s csodálkozom rajtad, népek vezetője.

Akhilleus meghallgatta a folyó szavát:

– Úgy lesz, amint parancsolod, isteni Skamandros – de a harc mámora vitte tovább és nem tudott megállni, amíg a városig nem űzte a trójaiakat. Égett a vágytól, hogy Hektórral mérje össze az erejét.

A folyamisten összeszedte minden erejét Akhilleus ellen. A holtakat zúgó morajlással kivetette magából, az élőket elrejtette, hogy megmentse Akhilleus kezétől. Irtózatosra dagadva dobta hullámait Akhilleus után; az már elvesztette lába alól a talajt, kezével hatalmas szilfába kapaszkodott, de a part beomlott, a fa gyökerestül kidőlt. Sűrű lombja gátat vetett a haboknak és áthidalta az áradatot, ennek a segítségével a partra ugrott Akhilleus. De a folyó sem nyugodott, sötét hullámai űzőbe vették a hőst és elnyeléssel fenyegették. Szorongatott helyzetéből Poseidón és Pallas Athéné mentették ki.

Folyó-testvéréhez, a Simoeishez fordult segítségért a Skamandros, úgy ment újra Akhilleus ellen, magasra felcsapva, tajtékkal és vérrel és holttestekkel kavarogva. Már majdnem elnyelte, mikor Héra Héphaistost küldte hozzá – az istenek harcában ő volt Xanthos méltó ellenfele –, hogy állítsa meg tüzével a folyó parttalan áradását. Már magát a folyó erejét sorvasztotta a tűz, s csak akkor szólította vissza sánta fiát a fehérkarú Héra, mikor megígérte a Skamandros, hogy felhagy Akhilleus üldözésével és nem segíti a trójaiakat többé, még ha felgyújtják is a várost a görögök.

Akhilleus már közel volt a városhoz, a trójaiak futottak előle, s Priamos kinyittatta a város kapuit, hogy a menekülőket befogadják.

Csak Hektór maradt a falakon kívül, a vészt hozó Moira által gúzsbakötve, a Skaiai kapunál. Priamos látta meg először Akhilleus közeledését, látta Hektórt is a kapunál s könyörögve terjesztette feléje kezét a falakról. Sírva hívogatta fiát Hekabé is, de Hektór nem hallgatott rájuk.

Jött is már Akhilleus, óriási dárdáját rázva. Hektór szembefordult vele, csak arra kérte, hogy kössenek szerződést: a győztes elveszi a legyőzött fegyverét, de a holttestét kiszolgáltatja.

– Hektór, gonosztevő, ne emlegess nekem megegyezést! Amint nem lehet az oroszlánok és az emberek közt szerződés, sem a farkasok és a bárányok nem egyezkednek, hanem szünet nélkül csak a vesztét kivánják egymásnak, úgy én sem ejthetek veled baráti szót, s nem lehet közöttünk szerződés, amíg egyikünk el nem esik. Most szedd össze minden erődet, mert nem menekülsz meg. Pallas Athéné győz le az én dárdám által, s most mindenért egyszerre lakolsz, társaim pusztulásáért, akiket megöltél! – és dárdájával kereste már rajta azt a helyet, ahol legkevésbé védi a Patroklostól zsákmányolt fegyverzet.

Már alig volt élet Hektórban, de még mindig kérlelte Akhilleust, hogy szolgáltassa ki holttestét. Apja, anyja fényes váltságdíjat adnak majd érte, hogy ne marcangolják szét a kutyák, hanem a trójaiak és a trójaiak asszonyai máglyán égessék el. De Akhilleus kérlelhetetlen volt. Ekkor haldokolva még így szólt a sisakrázó Hektór:

– Vigyázz, hogy ne értem haragudjanak majd reád az istenek azon a napon, amikor majd Paris és Phoibos Apollón, akármilyen hős vagy, téged is megölnek a Skaiai kapunál!

Akhilleus ügyet sem vetett a jóslatra:

– Halj meg! S én majd akkor fogadom a halált, amikorra Zeus és a többi isten be akarja teljesíteni.

Szörnyű gyalázatot eszelt ki ekkor; átfúrta bokában Hektór két lábát és szíjat fűzött belé, úgy kötözte harci szekeréhez, s hagyta, hogy szépséges feje a porban húzódjék utána, miközben a lovak közé csapott és a hajók felé vágtatott velük. Akkor Zeus megadta az ellenségnek, hogy Hektórt saját szülőföldjén érje ez a gyalázat. Apja, anyja a falakról nézték, amint por lepte be fejét. Anyja haját tépte s messzire eldobta fényes fátylát, úgy sikoltozott, amikor látta. Kedves apja szánalmasan jajveszékelt, s alig bírták visszatartani, hogy ne rohanjon Akhilleushoz fiáért könyörögni. Iszonyú jajgatás töltötte be az egész várost. Meghallotta Andromakhé is, ki addig mit sem sejtve szőtt-font otthonában s éppen a széphajú szolgálóknak adott parancsot, hogy készítsenek meleg fürdőt a csatából hazatérő Hektór számára.

Őrjöngő fájdalommal rohant a falakhoz, vele a szolgálók. Amikor meglátta férje meggyalázott holttestét Akhilleus lovai mögött, eldobott magától minden díszt, a fátylat is, amelyet az aranyos Aphrodité adott neki azon a napon, amelyen Hektár elvezette a szülői házból, és eszméletét vesztve rogyott össze. Körötte álltak és tartották őt a sógornői, s mikor magához tért, iszonyú panaszba kezdett:

– Hektór, jaj nekem már, mert egy közös sorsra születtünk mi ketten: te Trójában, Priamos palotájában, én pedig Thébében, Plakos erdős hegye alatt, Éetión házában, aki nevelt, amíg kicsi voltam, de csak bajra és szomorú sorsra. Ó, bár ne is születtem volna! Most te a föld alá, Hadés házába mégy és engemet itt hagysz irtózatos gyászban, özvegyen, lakunkban. S gyermekünk – még balgatag kicsi, a kettőnk gyermeke, s te nem fogsz már mellette állni, nem fogtok már többé egymásnak örülni. Ha az akhaiosok annyi könnyet hozó pusztítását túléli, akkor is csak bánat és szenvedés vár rá, mert mások fogják majd a földjeit is elszántani. Árvasága napja pajtásaitól is megfosztja, elborul a sorsa és könnyel telnek meg orcái. Koldulva megy fel szegényke atyjának barátaihoz, egyiknek ingébe, másiknak köpenyébe kapaszkodik, egyik-másik talán megszánja és nyújtja poharát egy kevéssé, az ajkát még megnedvesítheti, de az ínyéig már nem jut az italból. Egy boldog, akinek élnek a szülei, még el is taszítja a lakomától, kezét emelve rá s szitokkal illetve: "Eridj, a te atyád nem lakomázik köztünk! Sírva jön a gyermek majd özvegy anyjához, a kis Astyanax, aki régen kedves atyja térdén ülve a legjobb falatot, velőt, juhok kövér zsírját eszegette...

Így panaszkodott ott Andromakhé és siratta kedves férjét, és vele sírtak az asszonyok.

A myrmidónok könnyeitől ázott a homok, könnyeiktől ázott fegyverzetük is, amíg Akhilleus vezetésével Patroklost siratták. Mikor éjszakára lepihent Akhilleus a szabadban, a tenger partján, alighogy elaludt, megjelent előtte Patroklos lelke: ugyanaz a termet, még szép szeme is Patrokloséhoz hasonlított és ugyanolyan ruhákba is volt öltözve, mint életében. Megállt feje fölött és így szólt hozzá:

– Alszol, s nem gondolsz velem, Akhilleus! Míg éltem, sohasem feledkeztél meg rólam, csak most, mióta meghaltam. Temess el mielőbb, hogy Hadés kapuján átjuthassak. Most kivetnek maguk közül a lelkek, az elhaltak képmásai, s nem engednek át a folyón, hogy közéjük elegyedjem, csak így céltalanul bolyongok Hadés nagykapus háza körül. Neked magadnak is az a végzeted, hogy Trója alatt halj meg, tegyék hát egymás mellé csontjainkat; amint együtt nevelkedtünk a ti palotátokban, úgy a csontjainkat is egy aranyláda őrizze.

Akhilleus kinyújtotta kezét és meg akarta ölelni, de nem fogott semmit: a lélek, mint a füst, a föld színén futott végig vinnyogva. Csodálkozva ébredt Akhilleus és kezét összecsapta:

– Ó, hát van valami lélek és képmás Hadés házában is, de élet nincs benne. Mert egész éjszaka a szegény Patroklos lelke állt mellettem, sírva, panaszkodva, s rendelkezett mindenben, és csodálatosan hasonlított rá magára.

Így szólt, s a többiek rákezdtek a sírásra. Ott sírtak, amikor felkelt a rózsásujjú hajnal. Agamemnón ekkor embereket küldött öszvérekkel fáért az erdőre. Mikor ezek megtértek az Ida hegyéről, halomba rakták a fát és feltették a máglyára a holttestet, sok juhot és szarvasmarhát vágtak le, kivették mindnek a zsírját, avval födte be Akhilleus a holttestet, és a megnyúzott állatokat körös-körül felhalmozták. A gyászkerevethez mézzel és olajjal telt korsókat támasztott, négy büszke nyakú lovat és kilenc kedves kutyájából kettőt nyakaztatott le, s tizenkét trójai ifjat is megölt és a máglyára vetett. Aztán jajveszékelve siratta és nevén nevezte társát:

– Légy üdvözölve általam, Patroklos, Hadés lakában is, és örülj, mert mindent teljesítek, amit ígértem neked. A hős trójaiak tizenkét derék fiát veled együtt fogja a tűz megemészteni, de Hektórt nem a tűznek adom, hogy megeméssze, hanem az ebeknek.

Így fenyegetőzött, de Hektórhoz nem értek az ebek, mert Zeus leánya, Aphrodité, távol tartotta őket éjjel-nappal tőle, és ambrosiás rózsaolajjal kente be, hogy ne sértsék meg a rögök, amikor Akhilleus a szekérhez kötve vonszolta. És Phoibos Apollón sötét felhőt bocsátott az égből a földre, ott, ahol a holttest feküdt, hogy az védje meg a nap erejétől is. Patroklos halotti máglyája pedig nem fogott tüzet. Ekkor Akhilleus Boreashoz, az északi szélhez, és Zephyroshoz, a nyugati szélhez imádkozott és áldozatot fogadott nekik, ha felélesztik a máglya tüzét. Jött a két szél isteni zúgással, hamarosan Trójába értek, a máglyának estek, s mindjárt ropogni kezdett a tűz. Egész éjszaka ébren tartották fúvásukkal a tüzet, és Akhilleus egész éjszaka öntötte a bort aranykehelyből, öntözte a földet és hívogatta a szegény Patroklos lelkét. Mint atya, ki gyermekét siratja, úgy sírt Akhilleus bajtársa csontjait égetve, a máglya mellett vánszorogva és keservesen nyögve.

Reggel eloltották borral a máglyát, Patroklos megmaradt csontjait aranyedénybe gyűjtötték, s hamvai fölé kis dombot hantoltak, hogy majd Akhilleus halála után emeljenek az életben maradt görögök széles és magas sírhalmot kettejük fölé.

Akkor aztán versenyjátékokat rendezett Akhilleus Patroklos emlékére s a győzteseket fényes versenydíjakkal jutalmazta. Kocsiverseny, ökölvívás, birkózás, versenyfutás, tőrvívás, diszkoszvetés és céllövés után a dárdavetésre került volna a sor. Erre Agamemnón is jelentkezett, de Akhilleus, még mielőtt megkezdhették volna, neki adta az első díjat:

– Atreidés, mindnyájan tudjuk, hogy te vagy a legelső.

A versenyjátékok végeztével eloszlott a nép, ki-ki sátraiba. Akkor már este volt, megvacsoráltak és aludni tértek. De Akhilleushoz nem jött el a mindent leigázó álom, egész éjszaka Patroklosra gondolt s csak hánykolódott fekvőhelyén. Majd fölkelt és a tenger partján bolyongott; hajnalban pedig befogott, szekeréhez kötözte újra Hektórt, és háromszor körülvágtatta vele Patroklos sírját. Aztán megpihent sátrában, Hektórt pedig otthagyta a porban. De Apollón vigyázott a holttestre és távol tartott tőle minden csúfságot: aranypajzsát tartotta föléje. A többi isten is megszánta már, mikor látták, hogy Akhilleus keservében hogyan bánik vele, s Hermést, az élesszemű Argeiphontést biztatták, hogy lopja el a holttestet. De Héra, Poseidón és Pallas Athéné kitartottak régi haragjuk mellett minden ellen, ami trójai.

A tizenkettedik napon azután Apollón újra felszólalt az istenek gyűlésében, s akkor már hiába szólt ellene Héra, Zeus elhatározta, hogy véget vet Hektór gyalázatának. Mert ha nem is jár egyforma megbecsülés Hektórnak és Akhilleusnak, Thetis istennő gyermekének, Hektórt is szerették az istenek. Hívatta is mindjárt Thetist. Iris ment le érte a tenger mélyére. Thetis akkor is halandó fiát siratta, és szégyellt megjelenni a boldog istenek között, de Zeus hívatta, mennie kellett.

És szólt hozzá az emberek és istenek atyja:

– Feljöttél az Olymposra, Thetis istennő, nagy bánatodban is, elviselhetetlen gyászt hordva szívedben, tudom én is. De mégis megmondom, miért hívattalak. Kilenc napja már, hogy viszály tört ki a halhatatlanok között Hektór holtteste miatt. Már arra biztatják Hermést a többiek, hogy lopja el Akhilleustól a holttestet. Hanem én megmondom, milyen dicsőséget szántam Akhilleusnak, megbecsülve téged és irántad való szeretetemet továbbra is őrizve. Menj gyorsan a táborba és fiadnak vidd meg az én parancsomat. Mondd meg, hogy neheztelnek rá az istenek, és a legjobban én haragszom, hogy elvakult dühében Hektórt a görbe hajóknál tartja és nem adja ki. Én pedig a nagyszívű Priamoshoz Irist küldöm, hogy menjen el kedves fiát kiváltani a görög hajókhoz, s ajándékot vigyen Akhilleusnak, mert az meglágyítja szívét.

Szót fogadott az ezüstcipellős Thetis, leszállt az Olympos csúcsáról és bement fia sátrába, melléje ült, megsimogatta, nevén szólította és így beszélt hozzá:

– Gyermekem, meddig fogod még siránkozva és gyászolva a lelkedet emészteni, nem gondolva sem kenyérre, sem pedig szerelemre? Mert nem élsz már soká nekem, hanem közel áll már hozzád a halál és az erőszakos végzet. – És elmondta gyorsan Zeus izenetét is.

És felelt Akhilleus:

– Hát legyen így, az meg a váltságot hozza s a holttestet vigye, ha már maga az olymposi parancsolja.

Megvitte Iris is Zeus izenetét Priamosnak. Hiába tartóztatta az agg királyt Hekabé, kiválogatta a kincseket, melyeket Akhilleusnak szánt, befogatott szekerébe, s csupán egy szolgáját, Idaiost vitte magával.

A síkságra érve Hermésszel találkoztak, de nem tudták, hogy isten: előkelő görög ifjúnak nézték, ki jó szívvel van hozzájuk, mert öreg apjára emlékeztette Priamos. Hermés vezette végig Priamost a görög táboron, az őrök szemét elbűvölte, úgy, hogy senki sem vette észre őket. Akhilleus sátrához érve, Hermés nyitotta ki az óriási ajtót, melyhez három szolga kellett máskor, és csak Akhilleus tudta egyedül kinyitni. Akkor aztán megnyilatkozott Priamos előtt az isten, és eltűnt, hogy ne lássa meg senki, amikor halandóval barátkozik.

Priamos egyenesen Akhilleushoz lépett, megfogta térdét s megcsókolta kezét, a félelmetes, férfiölő kezet, amely annyi gyermekét ölte meg. És könyörögve mondotta:

– Fiam miatt jövök a görög hajókhoz, hogy kiváltsam holttestét, s hozok fényes váltságdíjat. Te meg félj az istenektől, Akhilleus, és könyörülj rajtam, gondolva atyádra. Én még nála is szerencsétlenebb vagyok, mert azt tettem, amit egy ember sem bírt volna a földön: gyermekem gyilkosának a kezét vontam a számhoz.

Sírva fakadt erre Akhilleus is, sírtak mind a ketten, volt mind a kettőnek mire emlékezni: Priamosnak Hektórra, Akhilleusnak pedig atyjára és Patroklosra. Aztán Akhilleus szelíden fölemelte az aggastyánt, megszánva ősz fejét és fehér szakállát. Tudta, hogy csak valamelyik isten vezetésével jöhetett át a görög táboron Priamos, s csak egy isten nyithatta ki a hatalmas ajtót előtte. Eszében volt Zeus parancsa is, melyet az imént hozott meg Thetis. És részvevően mondta:

– Így fonják a sorsát az istenek a nyomorult halandóknak, hogy bánatban éljenek, ők pedig örökké gondtalanok. Mert két hombár áll Zeus küszöbén, tele az ő ajándékaival, az egyik csupa bajjal, a másik örömökkel. Amelyik embernek keverten adja a villámaiban gyönyörködő Zeus, azt egyszer baj éri, máskor valami jó. De akinek csak a csapásokból ad részt, azt gyalázatossá tette, azt éhség kergeti végig az isteni földön, s bolyong istenektől, emberektől megvetetten. Így Péleusnak is az istenek adtak dicső ajándékokat születésétől fogva, minden ember közt első volt boldogságban is, gazdagságban is, és uralkodott a myrmidónok fölött, s halandó létére istennőt adtak hozzá feleségül. Hanem azért rá is mért az isten szomorúságot, hogy nem származott tőle palotájában királyi utódok sora, egyetlen fia van s arra is korai halál vár. Nem is ápolhatom őt öregségében, mert távol hazámtól időzöm Trójában, reád hozva gondot és gyermekeidre. Rólad is hallottuk, öreg, hogy azelőtt boldog lehettél, Lesbos szigetétől fölfelé és Phrygia és a Helléspontos között minden a tiéd volt, mondják, gazdagságban s fiakban nem volt, ki veled mérkőzhetne. Csakhogy amióta ezt a csapást hozták rád az égi istenek, városod körül mindig harc folyik és férfipusztító öldöklés. De türtőztesd magad, ne sírj féktelenül, mert nem érsz el semmit bánatoddal, fiadat nem támaszthatod fel többé, csak még engem is magad ellen ingerelsz – mondta, mikor már nem bírta hallgatni a sírást. S székébe kényszerítette Priamost, bár az nem akart leülni, amíg fia holtteste kiváltatlanul, temetetlenül hever. Csak Akhilleus indulatos szavára ült le, mire ez kiment és intézkedett Hektór holtteste felől.

Aztán visszatért Priamoshoz, jelentette, hogy fia holtteste már gyászkereveten nyugszik, és étellel kínálta az agg királyt. Priamos evett és ivott, Hektór halála óta először, s aztán megcsodálták egymást, Priamos Akhilleus szépségét és óriási termetét, Akhilleus Priamos jóságos tekintetét és szelíd szavait.

Mióta Hektór elesett, Priamos szemét nem érte álom, csak az udvar szennyében hentergett álmatlanul. Most nyugodni tért. Akhilleus szolgálói a pitvarban vetettek neki ágyat, hogy ne lássák meg a görög vezérek, ha Akhilleus sátrába jönnek tanácskozni.

De mielőtt lefeküdtek, Akhilleus tizenkét napig tartó fegyverszünetet ígért Priamosnak, hogy idejük legyen bátorságban fát gyűjteni az erdőn a máglyára, megsiratni Hektórt, eltemetni és sírhalmot emelni föléje. Akkor aztán lefeküdtek, Priamos és hírvivő szolgája a pitvarban, Akhilleus bent a sátorban.

Priamos nem aludt soká. Megjelent előtte Hermés, felébresztette, befogott a kocsijába, s kivezette őt és szolgáját a görög táborból. Mikor a Xanthos folyó átkelőjéhez értek, Hermés visszament az Olymposra. Akkor már a sáfrányszín leplű hajnal hintette fényét az egész föld felé. Priamos a városba érkezett szolgájával és a holttesttel; leánya, Kassandra, látta meg először a fellegvárból, és hívta a népet a halott Hektór elé. Tódult a nép mindenfelől, Priamos alig tudott utat nyitni közöttük. Bevitték a híres palotába a holttestet és felravatalozták, és énekeseket ültettek a ravatal köré, akik vezették a gyászéneket. Ezek énekeltek, s az asszonyok velük sírtak; a fehérkarú Andromakhé kezdte meg a siratást, siratva férjét és kisfiát, akit talán idegenbe visznek rabszolgának, vagy talán a bástyafokról fogja levetni valami kegyetlen görög, bosszúból testvéréért, vagy atyjáért, vagy fiáért, akit Hektór ölt meg.

A tizedik napon máglyára tették és elégették a holttestet, majd borral eloltották a tüzet és összegyűjtötték a csontokat, aranykoporsóba, puha bíbor lepellel betakarva. Aztán mély sírboltba tették és hatalmas köveket görgettek föléje. Sírhalmot is hantoltak gyorsan, aztán Priamos palotájába tértek gyászlakomára.

Így tartották meg a lófékező Hektór temetését.

ODYSSEUS HAZATÉRÉSE
Az Odysseia nyomán

A többi görög hős, akit Trója alatt megkímélt a háború, már mind odahaza volt, a harc és a tenger veszélyeit kiállva. Csak Odysseus vágyódott hiába haza, feleségéhez, mert Kalypsó nympha erővel magánál tartotta odvas barlangjában, és azt akarta, hogy az ő férje legyen.

Az istenek már mind szánakoztak rajta, Poseidón kivételével, mert ez engesztelhetetlenül haragudott az isteni Odysseusra, amiért a fiát, Polyphémost megvakította. Hanem egyszer Poseidón a föld szélein lakó aithiopsok népét látogatta meg, hogy részesüljön a bikákból és kosokból álló nagy hekatombában. Ott gyönyörködött az áldozati lakomában, mig a többi halhatatlan az olymposi Zeus termeiben gyűlt egybe. Zeus szavai nyitották meg az istenek gyűlését, és itt Pallas Athéné vette pártfogásába Odysseust.

– Ó, atyánk, Kronidés, királyok fejedelme, a soktudó Odysseusért aggódik a szívem, a szerencsétlenért, ki már régen kedveseitől távol szenved a hullámmosta szigeten, ahol a tenger köldöke van. Erdős sziget, rajta istennő lakik, Atlasnak a leánya, a szörnyű titánnak, aki a tenger minden mélységét ismeri és egymaga tartja a nagy oszlopokat, amelyek az eget a föld fölé emelik. Ennek a leánya tartja magánál a szerencsétlent, hiába siránkozik, s mindig lágy és sima szókkal simogatja s bűvöli, hogy Ithakáról megfeledkezzék. De Odysseus csak haza vágyódik, s nem akar meghalni, míg a szülőföldje felől felszálló füstöt nem látta meg legalább. S neked csak nem lágyul meg a szíved mégsem, olymposi. Hát Odysseus nem járt kedvedbe mindig, a görög hajók mellett áldozatot mutatva be a széles Trójában? Miért is haragszol rá ennyire, Zeus?

El is határozták az istenek, hogy leküldik Hermést Ógygié szigetére. Az mondja meg a sziget úrnőjének, a széphajú nymphának, hogy bocsássa már útjára Odysseust. Athéné pedig Ithakába ment, Odysseus családja régi barátjának, Mentésnek az alakjában, hogy Odysseus fiát, Télemakhost ellássa tanácsokkal.

Odysseus házát Pénelopé kérői lepték el, a gazdátlanul maradt vagyont fényűző lakomákkal pusztítva.

Mentés, kiben csak eltávozása után ismerte fel az istennőt az ifjú, arra biztatta Télemakhost, hogy adja ki anyja kérőinek az utat, és keresse fel atyja bajtársait, menjen el Pylosba Nestórhoz, és Spártába Menelaoshoz, aki utolsónak érkezett haza a görög hősök közül. Hátha hall valami hírt atyja felől.

Másnap reggel gyűlésbe hívta Télemakhos Ithaka népét. Csodálkoztak is az emberek, hiszen amióta Odysseus útra kelt öblös hajóin, egyetlenegyszer sem hívta össze senki tanácsba a népet. Télemakhos panaszt emelt anyja kérői ellen, akik ellepték Odysseus házát, s állandó dorbézolásukkal már-már felemésztik vagyonát. De Antinoos magát Pénelopét okolta:

– Immár három éve, s hamarosan már a negyedik év is odalesz, amióta ígérgeti: Ifjak, én kérőim – izengeti nékünk –, csak addig várjatok, amíg ezt a leplet megszövöm, apósomnak, Laertésnek szemfedőül. Hittünk neki, s amit nappal szőtt a szövőszéken, éjjel felfejtette. Így múlt el három év, és így hitegette az akhaiosokat, de amikor megjött a negyedik esztendő, egy asszonycselédje, aki mindent látott, kibeszélte nekünk, s rajtaértük, amint felfejtette éppen a ragyogó vásznat. Úgy szőtte csak végig, kénytelen-kelletlen. Ezért így felelnek neked anyád kérői: Anyádat küldd el a háztól, s parancsolj rá, hogy menjen férjhez, mert mi nem tágítunk s nem megyünk dolgunkra, amíg férjhez nem ment valamelyikünkhöz, akit éppen választ az akhaiosok közül.

S felelt az okos Télemakhos:

– Antinoos, nem küldhetem el erővel a háztól szülőanyámat. De nektek megmondom: távozzatok a mi termeinkből, faljátok a magatok vagyonát, felváltva egymás házánál rendezve lakomákat.

A kérők nem tudták, hogy Télemakhost az előző napon Pallas Athéné kereste fel, csak meglepetten látták, hogy az idáig gyámoltalannak mutatkozó ifjú egyszerre férfias határozottsággal lép fel.

Most már nem lehetett megfélemlíteni. Bejelentette, hogy elmegy Spártába és Pylosba, tudakozódni atyja után. Ha azt hallja, hogy él még és útban van hazafelé, tűr még egy évet, akármilyen nehéz is a sorsa. De ha azt hallja, hogy meghalt Odysseus, hazaérve sírt hantol és halotti áldozatot mutat be, ahogy az ismeretlen földön meghaltakat megtisztelni illik, s aztán anyját is férjhez adja.

A gyűlés után kiment a tenger partjára és Athéné segítségéért imádkozott. Az istennő Odysseus régi barátjának, Mentórnak az alakjában jelent meg; és ellátta őt tanácsokkal. A házba visszatérve, ott találta a mulatozó kérőket, ezek gúnyosan marasztalták maguk között, de Télemakhos ment tovább. Atyja dajkájától Eurykleiától kért útravalót, s megeskette a hű dajkát, hogy anyja előtt eltitkolja, amíg csak lehet, elutazását. Akkor aztán megrakták a hajót és elindultak. Athéné, Mentór képében, a hajó tatján helyezkedett el.

Egész éjszaka haladt a hajó a tengeren.

Napkeltekor megérkeztek Pylosha. Pylos népe éppen a tenger partján ünnepelt: Poseidónnak áldoztak kilencszer kilenc fekete bikát.

Csak az áldozati lakoma végeztével kérdezte ki Nestór az idegeneket, s mikor Télemakhos elmondta, hogy honnan s mi járatban jöttek, Pylos agg királya örömmel fogadta hű bajtársa fiát. S elmondta, töviről hegyire, hogy s mint érkezett haza Trója feldúlása után. Athéné istennő nehezítette meg a görögök hazatérését, mert volt közöttük olyan, aki elvesztette a győzelem mámorában józanságát. Aiasra, Oileus fiára célzott evvel Nestór, aki Kassandrát meggyalázta Pallas Athéné templomában. A többiekről annyit tudott, hogy Diomédés, Philoktétés és Idomeneus épségben megérkeztek, ki-ki a szülőföldjére, Agamemnón is hazajutott, de otthon szörnyű halál várta. Menelaos talán többet tud, mert csak nemrégen érkezett haza hosszú bolyongás után: Nestór hozzá utasította Télemakhost, mert Odysseusról ő maga nem tudott semmi bizonyosat. Másnap befogatta fiaival fényes szőrű lovait Télemakhos számára, vele adta egyik fiát, Peisistratost, és úgy küldte Spártába.

Menelaos szíves vendégszeretettel fogadta az idegeneket, s csak miután már ettek ételéből, akarta kérdezni, hogy kik ők és mi járatban vannak. De lakoma közben Odysseusra került a szó, és ekkor Télemakhos bíborköpenyével takarta el könnyes szemét. Menelaos észrevette, és felismerte vendégét:

– Van minek örülni, bizony jó emberem fia jött házamba, olyané, aki az én kedvemért sok nehéz küzdelmet vett magára. – S Odysseusra emlékezve mindnyájan sírva fakadtak, sírt az argosi Helené is, Zeus leánya, sírt Télemakhos is, és Atreus fia, Menelaos. De még Nestór fiának a szeme sem maradt szárazon: bátyjára gondolt, Antilokhosra, kit ő már sohasem ismert, mert ott maradt Trója alatt: Éós fia, Memnón ölte meg.

Míg mindnyájan ott sírdogáltak, mást gondolt Helené, Zeus leánya.

Hirtelen varázsszert hintett a borukba, bánatot orvosló, búfelejtő italt. Enyhült erre a fájdalom. Odysseusról beszélgettek továbbra is, de derültebb emlékeit szedegették össze.

Azután lefeküdtek, Télemakhosnak és Peisistratosnak a pitvarban vetettek ágyat Helené szolgálói. Csak másnap reggel tértek Télemakhos útjának céljára, s Menelaos elmondott mindent, amit Proteustól, a tengeri öregtől megtudott Odysseusról, mikor Egyiptomban jóslásra kényszerítette.

Ezalatt Ithakában megtudták a kérők, hogy Télemakhos csakugyan útrakelt, és megijedtek férfias határozottságától. Látták, hogy ezután nem lesz már gazdátlan Odysseus háza, mert bizony odáig nem vették valami komolyan a tapasztalatlan ifjút, s tervezett útját is üres szóbeszédnek hitték. Most Antinoos javaslatára elhatározták, hogy megölik Télemakhost, mielőtt hazatérne, s lesbe álltak Ithaka és Samé között a kis Asteris szigetnél.

Pénelopé egyszerre tudta meg Télemakhos elutazását és a kérők gyilkos szándékát. Pallas Athéné bocsátott rá vigasztaló álmot.

Reggelre ismét összegyűltek az istenek Zeus palotájában az Olymposon. Athéné emelt szót újra Odysseus érdekében, most már Télemakhos sorsán is aggódva. Erre Zeus Athénére bízta, hogy vezesse haza épségben Télemakhost és hiúsítsa meg a kérők gonosz szándékát, Hermést pedig leküldte Kalypsóhoz. Szót fogadott Hermés, gyorsan felkötötte lábára szép saruját, az ambrosiásat, aranyosat, azok vitték a tenger habjain és a végtelen föld felett a szél fuvallatával. Kezébe vette vesszejét, mellyel, ha akarja, álomba bűvöli az emberek szemét, máskor meg álmukból felébreszti őket. Mikor elérkezett a messzi szigetre – Pieriáig a levegőben, onnét a tengerre csapva, mint a halászgató sirály –, kilépett az ibolyaszín tengerből a szárazföldre, s ment, amíg a nagy barlanghoz érkezett. Ott lakott a széphajú nympha, éppen bent találta. A tűzhelyen égett a tűz, s a cédrusfa égő hasábjainak az illata betöltötte a szigetet. Bent volt a nympha, énekelt szép hangon, s a szövőszék mellett arany vetélővel szövögetett. Viruló erdő nőtt a barlang mellett, nyárfa és égerfa s jóillatú ciprus, az ágak közt széles szárnyú madarak fészkeltek, gyöngy-bagoly és sólyom és tengeri varjú. Köröskörül buja pázsit tenyészett, források fakadtak, sorjában négy tiszta, kristályvizű forrás, egymás mellett eredt, s egyik erre, másik arra fordult. Partjukon ibolya és zeller virágzott: volt mit nézni mindezen még egy istennek is. Megbámulta Hermés, s mikor kigyönyörködte magát, bement a barlangba.

Elborzadt Kalypsó szíve, mikor meghallotta Zeus parancsát, de tudta, hogy nem szegülhet ellene. Amint Hermés eltávozott, kiment a tenger partjára. Ott ült és sírdogált Odysseus, egyre csak a tengert nézte, mert haza vágyódott, és könnyek közt múltak el az édes élet napjai. Megmondta Kalypsó, hogy már haza engedi, csak készítsen tutajt magának, s esküvel biztosította, hogy nem a vesztét akarja, mikor a törékeny tutajon küldi a tengeri útra. Bevezette még utoljára barlangjába; leült Odysseus a karszékbe, honnét csak az imént kelt fel Hermés, s együtt lakomázott az istennő és a halandó ember. Ételt-italt tett Odysseus elé a nympha, amilyennel emberek élnek, neki magának meg ambrosiát s nektárt szolgáltak fel a cselédek. És megszólalt az istennő:

– Laërtés isteni fia, leleményes Odysseus, hát már menni kívánsz, haza, szülőföldedre? Menj hát és légy boldog. De ha tudnád, mennyi szenvedést kell még elviselned, mielőtt hazaérsz, tudom, itt maradnál, s velem őriznéd ezt a házat, és halhatatlanná lennél, még ha kívánod is látni már a feleségedet, aki után vágyódsz szüntelen, nap mint nap. Pedig tudom, én sem vagyok csúnyább nála, alakra, termetre, hiszen nem is illik, hogy halandó asszony szépségben az istennőkkel vetélkedjék!

Másnap reggel Kalypsó ellátta szerszámokkal és a sziget végébe vezette: ott válogathatott magának a nyárfák, égerfák és fenyők között tutajravalót. Húsz fát döntött ki Odysseus, azokat kötözte össze, Kalypsó vásznat is adott vitorlára. A negyedik napon elkészült a tutaj, s az ötödik napon útrakelt Odysseus, miután Kalypsó ellátta étellel-itallal és kioktatta a csillagok járására. Tizenhét napon át hajózott Odysseus és nem hunyta le szemét ezalatt, a kormányt kellett tartania állandóan, mert egyedül volt. A tizennyolcadik napon már feltűnt Skheria szigete, a phaiakok országa.

Akkor tért meg Poseidón az aithiopsok országából, s meglátta Odysseust, kinek hazatérését az ő háta mögött határozták el az istenek. Haragosan rázta meg a fejét, összevonta a felhőket, felkavarta a tengert háromágú szigonyával. Az Enros, a Notos, a Zephyros és a Boreas egyszerre fújtak, az irtózatos viharban összetört Odysseus tutaja, s elpusztult volna, ha meg nem segíti Leukothea, a tengeri istennő, ki egykor halandó királyleány volt, Inó, Kadmos leánya. Fátylát adta neki, hogy azt terítse a melle alá, úgy ússzon a partig, s aztán a megmentő fátylat dobja vissza a tengerbe.

Két nap és két éjjel hányódott így a habok közt, de Inó-Leukothea fátyla fenntartotta, s a harmadik napon kisímult a tenger színe, Odysseus végre elérte a földet, és egy folyó torkolatánál nagy nehezen partra kapaszkodott. Aztán bevette magát a parti fák közé, a magasan álló avarba bújt, és betakarta magát levelekkel. Athéné istennő álmot öntött a szemére, hogy hamar kipihenje a szörnyű fáradságot.

Míg Odysseus aludt, az istennő a phaiakok városába, egyenesen Alkinoos királyi palotájába ment, ott is a királyleány, Nausikaa hálószobájába, leánypajtásának, Dymas leányának az alakjában. Megállt a királyleány feje felett és így szólt hozzá:

– Nausikaa, miért is vagy ilyen gondatlan? Szép fényes ruháid szennyesen hevernek, pedig közeledik már a lakodalmad, arra szépen kell magadnak is felöltöznöd és szép ruhákat kell adnod azoknak is, akik vőlegényed házába vezetnek. Mert csak így kél jó híred az emberek között, hogy örüljön apád és felséges anyád. Nosza, menjünk mosni, amint a nap felkel, én is veled megyek, hogy hamar bevégezd, hiszen nem leszel már hajadon sokáig. Kérik már a kezed a nép legjobbjai a phaiakok között, ahonnét te magad is származol. Kérd meg hát dicső atyádat kora hajnalban, hogy fogassa be az öszvéreket a szekérbe, az vigye az öveket és a peplosokat és a fényes vásznakat, neked magadnak is sokkal jobb így, mintsem gyalog menni, hiszen a mosóvermek messze vannak a várostól.

Így szólt s eltávozott a bagolyszemű Athéné az Olymposra.

Hamarosan megjött már a széptrónusú Hajnal, ez felébresztette Nausikaát. Elcsodálkozott álmán a leány, s ment, hogy jelentse szüleinek, édesatyjának és anyjának.

Bent találta őket a teremben. Anyja a tűzhely mellett ült a szolgáló asszonyokkal, a tengeri-bíbor fonalakat sodorva. Atyjával az ajtóban találkozott, amint éppen a dicső királyok közé indult, a tanácsba, hová hívták a phaiakok. Megállt előtte és megszólította:

– Kedves apus, nem fogatnál-e be nekem a jól gördülő, magas szekérbe, hogy elvigyem pompás ruháinkat a folyóhoz kimosni? Mert már szennyesen hevernek, pedig magadnak is úgy illik, amikor az előkelők közt vagy a tanácsban, hogy tiszta ruha legyen rajtad. Es öt fiad is van itt a termeidben, kettejük már házas, három viruló legény még, s ezek mindig frissen mosott ruhában akarnak a táncba menni, és az én szívemnek okoz mindez gondot.

Így szólt, mert szégyellt volna lakodalomról beszélni édesapja előtt, de ez mindent megértett és szolgáival befogatott. A leány kihozta a ruhákat és feltette a szekérre, anyja ellátta étellel-itallal és aranyedényben olajat is adott vele. Ekkor kezébe vette az ostort és a ragyogó gyeplőt a leány, hajtotta az öszvéreket, ezek nekifeszültek és vitték a ruhát és a leányt, nem egyedül, mert vele mentek a szolgálók is.

A folyó torkolatánál voltak a mosóvermek, ott kimosták a leányok a ruhákat, miközben az öszvérek a mézédes lóherét ropogtatták. Azután a kavicsos partra kiteregették, hogy száradjon a ruha a napfényben, maguk is megfürödtek, és bekenték magukat bőségesen olajjal. Ettek is ittak, s miután jóllaktak, fátylukat elvetve labdáztak a parton. A fehérkarú Nausikaa énekelni kezdett.

Már-már hazafelé készültek, de mást gondolt Athéné, és úgy intézte, hogy előbb felébredjen Odysseus és találkozzék a leánnyal. Az egyik szolgáló felé akarta dobni a labdát a királyleány, de eltévesztette és a folyó mély örvényébe ejtette. Nagyot sikoltottak a leányok, Odysseus felébredt erre és előugrott a cserjésből. Leveles ágat szakított le és avval fedte be mezítelenségét. Testét a tenger iszapja elrútította, ijedten szaladtak szét a leányok, csak Alkinoos leánya nem futott el, mert Athéné bátorságot öntött a szívébe. Hozzá fordult Odysseus, és tőle kért valami ruhát, s térdeit átfogva könyörgött, hogy mutassa meg neki a várost.

Visszaparancsolta a királyleány a szolgálóit, ruhát, ételt-italt adatott az idegennek, és megparancsolta, hogy fürösszék meg a folyóban, hiszen Zeus védelme alatt áll minden idegen és koldus. Szót fogadtak a cselédek, de Odysseus maga fürdött meg, és felöltözött a ruhába, melyet Nausikaa adott neki. Athéné szebbé és nagyobbá tette, csak csodálkozott rajta a királyleány, mikor meglátta.

Hazamenet a város széléig együtt ment Odysseus a lányokkal, de Poseidón szentélyénél Nausikaa elmagyarázta az utat, és magára hagyta, mert félt, hogy megszólják, ha az idegen férfival megy végig a városon. Athéné szent ligeténél várt Odysseus egy darabig, míg gondolta, hogy a leányok már a palotába érkezhettek.

Csak akkor ment be ő is a városba. Athéné sűrú köddel vette körül, hogy senki se zaklassa kérdéseivel útközben, s maga jött eléje, korsót vivő leány alakjában. Odysseus tőle kérdezte az utat Alkinoos palotája felé, Athéné elvezette s útközben kioktatta, hogy a királyné, Arété jóindulatát nyerje meg először, ha a phaiakok segítségét akarja kérni.

Úgy is tett Odysseus. A palotában együtt voltak mind a phaiak vezérek, már a lakoma végénél tartottak s éppen az utolsó poharat ürítették Hermés tiszteletére, mielőtt nyugodni térnének. Csak itt oszlott el a köd Odysseusról, mely idáig eltakarta őt az emberi szemek elől. Némán csodálkozva nézték a phaiakok, míg ő egyenesen a királynéhoz lépett és átfogta térdét, pártfogásáért könyörgött.

Másnap reggel a népgyűlésben határoztak arról, hogy miként segítsék meg az idegent. Alkinoos kiadta a parancsot, hogy készítsenek útra egy hajót, amelyet most először eresztenek tengerre, s válasszanak ki ötvenkét legényt a legderekabbak közül, hogy azok kísérjék haza. S aztán palotájába hívta meg a nép előkelőit, hogy együtt lakomázzanak az idegen tiszteletére.

Megtelt a királyi palota a vendégekkel. Míg ők lakomáztak, a vak Démodokos énekelt, és megénekelte, hogy s mint civódott Odysseus és Akhilleus Trója alatt.

A phaiakok gyönyörködve hallgatták Démodokos énekét, de Odysseus bíborköpenyével takarta el arcát, mert könnyekre indították az emlékek, és elérzékenyülését szégyellte a phaiakok előtt. Csak Alkinoos vette észre, és abbahagyatta az éneket. Kihívta a szabadba a vendégeket, hogy ott bemutassák a phaiakok ügyességüket a versenyjátékokban s jóhírüket vigye hazájába az idegen.

Odysseus félrevonulva nézte a phaiak ifjak nemes játékát, és türelmetlenül várta a végét, mert egyre csak haza gondolt. De a gőgös Euryalos fitymáló szavai felkeltették benne is a versenyző kedvet, közéjük elegyedett, és Athéné segítségével olyan messzire dobta a korongot, hogy a többiek közelébe sem értek. Alkinoos felszólította a tizenkét phaiak királyt, hogy ajándékozzák meg az idegent, ő, a tizenharmadik sem marad hátra, s Euryalos különösen engesztelje meg szóval és ajándékkal, mert igazságtalan volt az előbb iránta. Mindnyájan helyeselték a szavát, s Euryalos ezüstmarkolatú rézkardját adta Odysseusnak elefántcsont hüvellyel, és mondta:

– Légy boldog, tiszteletre méltó idegen, s ha kíméletlen szó hagyta el a számat, vigyék szét a szelek, s neked adják meg az istenek, hogy meglásd feleségedet és érkezz haza szülőföldedre, mert már régen szenvedsz távol kedveseidtől.

Megengesztelődve felelt Odysseus:

– Te is, kedves, légy nagyon boldog, és az istenek adjanak neked minden jót, és ne bánd meg soha, hogy ezt a szép kardot nekem ajándékoztad.

Mikor ismét lakomához ültek, Alkinoos mellé, a trónszékbe ült Odysseus. Ettek és ittak, míg Démodokos Odysseus hadicselét, a trójai faló történetét énekelte el, Odysseus nem tudta elfojtani könnyeit. Észrevette Alkinoos, abbahagyatta újra az éneket, s most már kérte az idegent, fedje fel kilétét, mondja el, mi fűzi a Trója alatt harcoló görögökhöz, hogy mindig megtelik könnyel a szeme, valahányszor Iliosról esik szó az énekben.

Ekkor megmondta a nevét Odysseus és elbeszélte egész útját, Trója alól idáig.

Iliosból a kikónok földjéhez vitte Odysseust társaival a szél, ott partra szálltak, feldúlták a várost, sok zsákmányt ejtettek, hogy mindenkinek jusson belőle. De a feldúlt város lakóinak rokonai bosszút álltak és sokat megöltek közülük. Akik megmenekültek a haláltól, tovább hajózva már majdnem hazaértek, de Maleia hegyfoknál vihar érte utol őket és elsodorta a görög partoktól.

Innen kilenc napon át vitték a vészes szelek a halban gazdag tengeren, s a tizedik napon a lótuszevők földjéhez érkeztek, akik virágeledelen élnek. Ezek Odysseus társait is megkínálták jó szívvel a lótusz mézédes virágával. Ámde aki ebből eszik, az nem akar többé hazatérni, hanem ott akarna csak maradni mindig a lótuszevőkkel, szaggatva a lótuszt. Erőszakkal vezette őket vissza a hajókra Odysseus, csak úgy sírtak, s a többieknek megparancsolta, hogy gyorsan evezzenek tovább, nehogy még valaki egyék a lótuszból s megfeledkezzék hazájáról.

Tovább hajóztak a Kyklópsok földjéig. Ezek törvények nélkül élnek, mindent az istenre bízva nem vetnek és nem szántanak, csak úgy terem nekik minden, nincsenek tanácskozó gyűléseik sem, hanem külön-külön élnek magas hegyek ormán odvas barlangjaikban, ki-ki gyermekei s asszonyai közt ítél, és egymással nem törődnek. Lakatlan sziget van a közelben, ott kötöttek ki, és ettek jóllakásig, mert a hegyi nymphák vadkecskéket hajtottak eléjük. Csak egyetlen hajóval keltek át néhányan Odysseus vezetése alatt a kyklópsok földjére. Tizenkét társával szállt itt partra Odysseus és egy tömlő bort is vitt magával. Megtalálták Polyphémos barlangját. A kyklóps nem volt bent éppen. Hiába könyörögtek Odysseus társai, hogy vegyenek csak magukhoz a sajtból, és hajtsanak el gödényeket meg bárányokat és induljanak tovább gyors hajóikon, Odysseust nem engedte a kíváncsiság, és megvárta a kyklópsot.

Jött is az hamarosan, terelte haza a nyáját és nagy zajjal hozta a fát az erdőről. A nőstényeket beterelte a barlangba, hogy megfejje őket, a hímeket kívül hagyta, és a barlang szájához hatalmas követ gördített, huszonkét szekér sem tudná elhúzni onnan. Elvégezte a fejést és a gödölyéket meg a bárányokat anyjuk alá vezette, hogy szopjanak, ivott maga is és tüzet gyújtott, akkor aztán meglátta a barlangban a jövevényeket. Hiába kért kíméletet Odysseus, Zeusra, az idegenek védőjére hivatkozva, dölyfösen mondta a kyklóps:

– Balga vagy, idegen, vagy nagyon messziről jöttél, hogy azt hiszed, majd az istenektől fogok félni a kedvedért. Mert sem az aigistartó Zeusszal nem törődnek a kyklópsok, sem a boldog istenekkel. – S mindjárt fel is falt kettőt Odysseus társai közül. A többiek elborzadtak és sírva emelték Zeushoz kezüket, de segíteni nem tudtak.

Miután jóllakásig evett és ivott a kyklóps, elterült a barlangban és elaludt. Odysseus már-már arra gondolt, hogy megöli, de eszébe jutott, hogy akkor aztán igazán nem szabadulhatnának élve a barlangból, hiszen nem tudnák a követ elhengergetni a bejárattól. Másnap reggel ismét két embert falt föl a kyklóps, s aztán kiterelte a nyájat. De akkor már Odysseus kitervelte a cselt ellene. Polyphémos egy egész olajfát csavart ki tövestül botnak, abból vágott le egy gerendára valót Odysseus, azt kihegyezte és eldugta a trágya közé. Mikor este megint hazatért a kyklóps, s megint két embert evett meg vacsorára, Odysseus részegítő borából kínálta: ízlett a kyklópsnak, s aztán a nevét kérdezte, hogy vendégajándékkal tisztelje meg a borért.

Odysseus háromszor is töltött, s mikor már lerészegedett tőle a kyklóps, így szólt hozzá:

– Kyklóps, a nevemet kérded? Hát én megmondom neked, csak te is add meg az ajándékot, amit ígértél. Utis az én nevem.

S felelte a kyklóps jó kedvvel:

– Utist utoljára fogom megenni a társai közt, a többit mind előbb, íme ez az ajándékom.

Akkor már elvágódott hosszában és részegen elaludt. Odysseus megtüzesítette az előkészített gerenda végét, társai tartották, s Odysseus megforgatta az izzó fát a kyklóps egyetlen, kerek szemében. Csak úgy sistergett a gőz a kyklóps szemöldöke alatt, szörnyű fájdalmában irtózatosat ordított. Meghallották a többi kyklópsok, mindenfelől egybesereglettek s bekiáltottak jajgató társukhoz:

– Mi bajod, Polyphémos, hogy ennyire ordítasz és éjnek idején álmunkból is fölversz?

– Utis bánt engem, senki se bánt engem, ő öl meg cselével – hallatszott a barlangból Polyphémos válasza. S feleltek társai:

– Hát ha senki se bánt, hanem magadban vagy, ne ordíts – s avval odébb álltak. Odysseus pedig örült, hogy sikerült a csalafintaság: Utisnak mondta magát, hiszen csakugyan becézhették így apja, anyja meg a társai, de Utis annyit tesz görögül, mint – „Senkise”.

Feltápászkodott a kyklóps, szörnyű fájdalmak közt tapogatózott a barlang szájáig, ott elállta az utat, gondolta, arra kell kijönnie Utisnak és társainak. De Odysseusnak is volt esze, három-három kost kötözött össze, s minden csoportban a középsővel vitette ki egy-egy társát; maga a legnagyobb kos hasa alá kapaszkodott s így hiába tapogatózott utánuk a kyklóps, nem találta meg őket.

Mikor a szabadba értek, a hajóhoz siettek, a nyájból is tereltek még maguk elótt jó sokat. Odysseus most arra sem engedett időt, hogy megsirassák azokat, akiket felfalt az istentelen kyklóps, gyorsan elkötötték a hajót és menekültek. De mikor már jó messzire voltak, visszakiáltott Odysseus:

– Kyklóps, ha valaki kérdezi majd, hogy ki fosztott meg szemed világától, mondd, hogy a városdúló Odysseus, Laértés fia, Ithakából.

Akkor eszmélt csak a kyklóps: rég megjósolták, hogy egy Odysseus nevű ember fogja megfosztani szeme világától, s várta Polyphémos, de egy hozzá hasonló óriást várt mindig. Atyjához, Poseidónhoz imádkozott, hogy álljon bosszút érte, és felkapott egy hatalmas sziklát, azt hajította Odysseus után. De már nem érte el vele, csak a tengert zavarta fel a hajója körül.

Amikor a lakatlan szigethez értek, hol a többi hajó vesztegelt, elosztották a kyklóps elhajtott juhait, hogy mindegyiknek jusson belőle, s áldozatot mutattak be Zeusnak a tenger partján. De Zeus nem törődött az áldozatokkal, már új veszedelmeket készített elő Odysseus társai számára.

Innen Aiolos szigetére érkeztek. Aiolos, a szelek királya, szívesen látta őket, s mikor eltávoztak, hogy a nyugodt tengeri utat biztosítsa számukra, bőrtömlőbe kötve adta át Odysseusnak a szeleket. Csak a Zephyrost hagyta szabadon, hogy az vigye hazáig a hajókat.

A tizedik napon már fel is tűntek messziről a hazai partok. Odysseust éppen elnyomta az álom, s ekkor társai összesúgtak. Azt hitték, hogy Aiolos drága kincseket adott a bőrtömlőben Odysseusnak, melyeket ez nem akar velük megosztani. Kíváncsiságból és kapzsiságból kinyitották a tömlőt. Elszabadultak erre a szelek, irtózatos vihar támadt, s mire Odysseus felébredt, már késő volt. Visszasodródtak a hajók Aiolos szigetéhez. Partra szállt újra Odysseus, s felment Aiolos palotájába.

Aiolos éppen szép családja körében lakomázott. Azok meglepetten nézték:

– Hogy kerültél megint ide, Odysseus? Miféle gonosz isten vett üldözőbe? Hiszen mi gondosan útra bocsátottunk, hogy hazajuss végre! Keserű szívvel felelt Odysseus:

– Vesztemet okozták gonosz társaim és a rosszkor jött álom. Tegyétek ti jóvá, hiszen ti jók vagytok, s hatalmatokban áll, hogy segítsetek.

Így kérlelte őket Odysseus hízelgő szóval, de némán maradtak, s végre így válaszolt Aiolos király:

– Menj e szigetről gyorsan, te legnyomorultabb minden élők között! Mert nekem sem szabad gondjaimba vennem s hazasegítenem azt, akit a boldog istenek gyűlölnek!

Elkeseredetten hajóztak tovább, elunta már lelkük a folytonos evezést, de nem volt már segítség, saját balgaságukkal játszották el Odysseus társai. A hetedik napon a laistrygónok földjére érkeztek, ahol a legrövidebb az éjszaka. Az óriáskirály leánya, ki éppen vízért jött ki Lamos városa, Télepylos elé, bevezette Odysseus előre küldött társait apja palotájába. Látták a királynét is, akkora volt, mint egy hegyorom. Hazahívatta gyorsan a királyt is a tanácsból. Antiphatés, a laistrygónok királya, mindjárt felfalt egyet a hajósok közül, a többi a hajókra menekült, de a király fellármázta az egész várost. Összeszaladtak a laistrygónók, s akkora parittyaköveket hajigáltak a hajók felé, amekkorát egy-egy ember alig is tudna megemelni. Össze is zúzták a hajókat, a tizenkettőből csak egy maradt épen, amelyiken Odysseus volt, mert ez még idejében elvágta hirtelen a kardjával a hajókötelet. A többi hajó népe egy szálig ott veszett.

Szomorúan hajóztak tovább, akik megmenekültek. Aiaié szigethez érkeztek ezután, itt lakott Kirké, Hélios leánya. Odysseus egy szarvast ejtett el a parton, avval elverte éhségét a hajósnép, de nem tudtak tájékozódni. Füstöt láttak felszállni, abból megtudták, hogy laknak a szigeten, és sorsvetés útján kijelölték Eurylokhost huszonkét társával, hogy hozzon hírt a szigetről.

Ezek sírva mentek a sziget belsejébe, a laistrygónokra és a kyklópsra gondolva, de nem tehettek egyebet. A sziget közepén, szép völgymélyedésben megtalálták Kirké csiszolt kövekből épült palotáját, körötte farkcsóváló szelíd farkasokat és oroszlánokat. A széphajú istennő éneke befelé csalogatta őket, benéztek és látták a szövőszék mellett. Kiáltásukra előjött Kirké és behívta őket, csak Eurylokhos maradt kívül, mert sejtette az ármányt. Odabent étellel-itallal kínálta a hajósokat Kirké, de varázsszert kevert lopva az ételükbe, és varázsvesszejével a disznóólba terelte őket. Akkor mindnyájan sertéssé változtak. Hiába várt rájuk Eurylokhos, végül is elunta a várást, és sírva vitte meg társai nyomtalan eltűnésének a hírét Odysseusnak. Odysseus Hermés segítségével kényszerítette a varázslónőt, hogy változtassa vissza pórul járt társait. Akkor aztán, hogy Kirké varázsereje megtört a furfangos Odysseuson, a hajónál maradt társakat is felhívatták a palotába, Odysseus kedvéért jól tartotta Kirké őket is, egy álló esztendeig. Mikor aztán már haza vágyódtak, jó tanácsokkal ellátva bocsátotta útjára Odysseust. Legfőképpen azt hagyta meg neki, hogy keresse fel a halottak országát. Hadés és a dicső Persephoné birodalmát, és kérjen jóslatot Thébai vak látnokától, Teiresiastól, kitől Persephoné halálában sem vonta meg az értelmet.

Kirké áldozati állatokat is adott velük a túlvilági istenek számára, s akármint borzadtak is Odysseus társai az élő embernek járatlan úttól, menniük kellett.

Teiresias lelke az alvilágban ezt a jóslatot adta Odysseusnak:

– A hazatérő utat keresed, dicső Odysseus? Ezt egy isten nehezíti meg neked, mert nem fog megfeledkezni rólad a földrengető Poseidón, aki megharagudott rád, amiért kedves fiát megvakítottad. De így is, bár sok baj vár még tireátok, hazajuthattok végre, ha le tudod győzni lelked és társaid mohó kíváncsiságát, amikor hajótok Thrinakié szigetéhez érkezik az ibolyaszínű tengeren. Ott legel a nyája Héliosnak, aki mindent lát és mindent hall: ügyelj, hogy ebben ne tegyetek kárt, ha haza kívánkoztok. De ha hozzányúltok a Nap teheneihez, akkor elpusztul a hajód, s ha te meg is menekülsz, csak nagyon sokára és rengeteg viszontagság után jutsz haza, minden társadat elvesztve, idegen hajón. Odahaza is bajra találsz: szemtelen férfiakra, akik vagyonodat felemésztik és feleséged kezéért versengenek. Mikor aztán végeztél a kérőkkel, csellel vagy fegyverrel megölted őket, vedd a válladra eveződet és keresd fel azt a népet, amelyik nem ismeri a tengert és még sohasem látott hajókat. Könnyű lesz rájuk ismerned: eveződet gabonaszóró-lapátnak fogják nézni. Ott szúrd a földbe az evezőt, mutass be gazdag áldozatot Poseidónnak, kost, bikát, és disznót, akkor aztán hazatérhetsz, és odahaza áldozz hekatombát az ég isteneinek, sorban mindegyiknek. Így majd szelíd halál ér utol szép öregségben, és boldog lesz a nép körötted.

Anyja, Antikleia lelkével is beszélt Odysseus. Ezt szegényt a fia utáni vágy vitte sírba, s most hű feleségéről beszélt Odysseusnak, meg fiáról, ki derék férfivá nőtt azóta, hogy Odysseus eltávozott hazulról, és öreg apjáról, Laërtésről, aki a városba sem tér meg, hanem a mezőn hál, a szolgák közt, és rossz rongyokba öltözve egyre csak fiát gyászolja. Sírva hallgatta Odysseus, és meg akarta ölelni anyját. De a testtelen lélek háromszor siklott ki kezei közül, mint az árnyék vagy az álomkép.

A halottak országából visszatérve még egyszer kikötöttek Odysseusék Aiaié szigetén. Kirké ellátta őket útravalóval, és jó tanácsokat adott, mert bizony Odysseusra és társaira sok baj leselkedett.

Az első veszedelem, melyre Odysseust Kirké figyelmeztette, a seirének csábító éneke volt, melynek halandó ember nem tud ellenállni. Odysseus viasszal tömte be társai fülét, de ő maga hallani akarta éneküket. Ezért az árbochoz köttette magát, és meghagyta szigorúan, hogy ha majd el akar szabadulni, kössék meg még erősebben. Csak mikor már jó messzire voltak, vették ki a viaszt a saját fülükből s oldották el Odysseust az árboc mellől.

Ezután két szikla következett, mintegy nyíllövésnyire egymástól. Az egyiken Skylla lakott, egy irtózatosan ugató hatfejű szörny, a másikon, egy hatalmas vadfügefa alatt, Kharybdis, mely napjában háromszor okád ki magából örvénylő, fekete vizet, és napjában háromszor szippantja vissza. Hogy ne kerüljenek a Kharybdis örvénylő torkába, inkább a Skylla felé eveztek, de hat társuk így is elveszett: a hatfejű szörny mindegyik szájával elragadott egyet a hajóról. A megmaradtak sebesen hajóztak tovább, s így értek Thrinakiehoz.

Itt legeltette Hélios két leánya: Phaëthusa, a „Ragyogó” és Lampetié, a „Fényes”, apjuk halhatatlan nyáját. Odysseus nem feledkezett meg Teiresias jóslatáról, de kiéhezett társai nem törődtek az ő tilalmával. Míg aludt, levágták Hélios legszebb teheneit és megsütötték.

Hamarosan megvitte Lampetié a hírt atyjának, s Hélios panaszra ment az istenekhez. Zeus meghallgatta, vihart támasztott és büntetésül villámmal hasította ketté Odysseus hajóját. Társait elnyelte az örvény, Odysseus maga is a Skyllához és Kharybdishez sodródott vissza, csak üggyel-bajjal menekült meg a szörnyektől. Kilenc napon át sodorták a hullámok tova, végre a tizedik napon Ógygié szigetére vetették az istenek. Itt aztán Kalypsó vette gondjaiba.

Ennyi kalandot tudott elbeszélni Odysseus; ámulva hallgatták a phaiakok. Másnap tengerre vonták a hajót. Hajóra szálltak a kiválasztott hajóslegények is, de kormányozni nem kellett; a phaiakok hajói maguktól is tudták az utat. Odysseus aludt az egész úton, és a hajó könnyedén siklott a tengeren, a sólyom sem repül sebesebben. Akkor sem ébredt fel Odysseus, mikor megérkeztek Ithakába, Phorkysnak, a tenger öreg istenének kikötőjébe. A nymphák barlangja közelében óvatosan tették partra Odysseust, hogy ne zavarják édes álmában, kirakták melléje a drága kincseket is, amit a phaiakok ajándékoztak neki, s aztán visszafelé indultak.

Ellenük fordult Poseidón haragja, mikor meglátta, hogy a gyűlölt Odysseus hazatért és kicsúszott a hatalmából. Már közel voltak hazaútban Skheria partjaihoz, mikor utolérte őket Poseidón, tenyerével rácsapott a hajóra és kővé változtatta. Egyszerre megállt a phaiakok gyors hajója, mintha csak gyökeret eresztett volna a tenger fenekén.

Ezalatt Odysseus is felébredt. Pallas Athéné ködöt öntött köréje, hogy senki rá ne ismerjen. Odysseus sem ismerte fel szülőföldjét, olyan sokáig volt távol hazulról. Már azt hitte, hogy a phaiakok visszaéltek bizalmával és valami idegen földre tették ki. Számba vette gyorsan a kincseit, de nem hiányzott belőlük semmi.

Pallas Athéné lépett hozzá, nyáját legeltető királyfi kényes alakját öltve magára. Őt kérdezte a vidék felől Odysseus és tőle hallotta meg, hogy hazaérkezett Ithakába. De a ravasz Odysseus nem árulta el magát és azt füllentette, hogy Krétából menekül, mert Idomeneus fiát megölte. Elmosolyodott a bagolyszemű istennő, megsimogatta Odysseust, tetszett neki, hogy még ő sem tud túljárni az eszén és Odysseus nem feledkezett meg az óvatosságról. Es megnyilatkozott előtte isteni szépségében: egyszerre sudár termetű nőhöz vált hasonlóvá, aki ért a fényűző kézimunkához. Eloszlatta a ködöt Odysseus szeméről és megmutatta a földet: Phorkys kikötőjét, a nymphák szent barlangját – kőből voltak ott a szövőszékek, amelyeken szőttek-fontak a nymphák, és kőből voltak a korsók, melyekbe a mézet rakták a méhek a nymphák számára –, és megmutatta az erdőbe öltözött Nériton hegyet. Megörült Odysseus és megcsókolta a földet és imádkozott az ártatlan nymphákhoz, Zeus leányaihoz. Aztán bevitték a kincseket a barlangba és a bejáratot elzárta kővel Pallas Athéné.

Még kioktatta mindenről az istennő Odysseust és óvatosan intette, s hogy rá ne ismerjenek, öreg koldussá változtatta. Aztán elment Spártába, hogy Télemakhos hazatéréséről gondoskodjék: a hosszú utazással már bizonyságot tett az ifjú arról, hogy apjához méltó, s Athéné úgyis csak azért küldte az útra, hogy Odysseus fia is hírt és dicsőséget szerezzen magának.

Athéné meghagyását követve, először is Eumaiost, régi kondását kereste fel Odysseus. A kutyák megugatták a rongyos koldust, de a derék kondás szétkergette kutyáit és szíves vendéglátásban részesítette a Zeus oltalma alatt érkező idegent. Étellel-itallal kínálta, s barátságosan kikérdezte, honnét jön és hogyan vetődött ide. Odysseus nyelvét megoldotta a bor, de nem árulta el magát; koholt történeteket mondott el magáról, azt állította, hogy egy dúsgazdag krétai ember rabszolganőtől született gyermeke, s kalandos élete során Trója alatt Odysseusnak is bajtársa volt. Arról is szót ejtett, hogy hosszú bolyongása közben biztos hírt hallott Odysseusról: életben van és hazája felé közeledik.

Eumaios óvatos kétkedéssel fogadta az idegen szavait, hiszen máskor is megesett már, hogy messziről jött vándor hamis híreket hozott Odysseus közeli hazatéréséről, mert így akarta magát megkedveltetni. Mégis remény támadt a szívében, Odysseus pedig körülnézett és örömmel látta, hogy Eumaios rendben tartja gazdája távollétében is a jószágot és a szolga szavaiból meggyőződött arról, hogy hűséges maradt hozzá. De még nem érkezett el annak az ideje, hogy felfedje előtte kilétét. Az éjszakát ott töltötte. A derék kondás a tűz mellett készített számára fekhelyet és saját subájával. takarta be.

A Spártában időző Télemakhost Pallas Athéné figyelmeztette a hazatérésre. S mikor Télemakhos, a lesben álló kérők figyelmét elkerülve, megérkezett Ithakába, az ő első útja is a hű kondás tanyájához vezetett.

A hazatérő fiú Eumaiosszal izent anyjának és a hű kondás lelkére kötötte, hogy csak Pénelopéval magával közölje megérkezését. Mikor Odysseus és Télemakhos maguk maradtak, megjelent Athéné Odysseus előtt. Télemakhos nem vette észre, mert nem mindenkinek mutatkoznak meg az istenek. Csak Odysseus látta meg, és a kutyák, de nem ugattak, hanem szűkölve lapultak meg a karám körül. Szemével intett az istennő Odysseusnak, kihívta a házból, és így beszélt hozzá:

– Laërtés isteni fia, ravasz Odysseus, most már fedd fel kilétedet fiad előtt, hogy a kérők számára halált hozva együtt menjetek be ketten a városba. Én magam sem fogok soká elmaradni tőletek, mert mellettetek akarok állni a harcban.

Szólt, és aranyvesszejével megérintette Odysseust az istennő. Egyszeriben kicserélődtek koldusrongyai szép fényes és frissen mosott ruhákkal, arca megtelt, a ráncok elsimultak s szép barna lett a bőre, sötét a szakálla. Elcsodálkozott Télemakhos, mikor újra belépett hozzá Odysseus, istennek hitte és rémülten könyörgött hozzá. Alig akart hinni Odysseus szavainak:

– Nem vagyok én isten, miért is gyanítasz bennem halhatatlant? Hanem atyád vagyok, akiért te annyit sírdogálsz és szenvedsz erőszakos férfiak miatt. Mindez, amit láttál, Athéné istennő műve, aki olyanná tesz, amilyenné akar, hiszen módjában áll; egyszer koldushoz tesz hasonlóvá, másszor szép ifjú férfivá. Mert könnyű az isteneknek, akik a széles eget lakják, akár megdicsőíteni a halandó embert, akár csúffá tenni.

Könnyezve ölelte át atyját Télemakhos és mindketten sírtak. Napszálltáig is sírtak volna, ha nem lett volna annyi megbeszélnivalójuk. Kivált azt kötötte fia lelkére Odysseus, hogy senkinek ne árulja el hazaérkezését, még magának Pénelopénak és Laërtésnek se. A nagy túlerővel szemben csak ravaszsággal győzhetnek, s még azt is ki kell tapasztalniok, hogy a cselédségben ki maradt hű Odysseushoz.

Estére hazaért Eumaios, addigra Athéné vesszeje újra öreg koldussá változtatta Odysseust.

Ott töltötte az éjszakát Eumaios tanyáján Télemakhos is és csak reggel kereste fel aggódó anyját. De előbb meghagyta Eumaiosnak, hogy az öreg koldust, kinek kilétét még a hű ember előtt is titkolták, vezesse be a városba, hadd kolduljon ott magának valami eleséget.

Mikor Odysseus és Eumaios a palota elé érkeztek, már kihallatszott a mulatók zaja és Phémios éneke. A kapuban hevert Odysseus vén kutyája, Argos, elhanyagoltan és senkitől számba nem véve. Most felemelte fejét és fülét hegyezte; a hű kutya húszévi távollét után is ráismert gazdájára, a farkát csóválta, de már nem tudott gazdája elé menni. Odysseus meghatottan morzsolt szét egy könnycseppet a szemében, titokban, hogy meg ne lássa Eumaios, s bementek a palotába. A szegény Argos meg éppen csak megérte, hogy húsz év múltán még egyszer lássa gazdáját, s azzal kiadta páráját.

Bent a palotában Télemakhos, aki szintén jelen volt a lakmározók között, magához intette Eumaiost, s vele küldött valami harapnivalót Odysseusnak és biztatta, hogy járja körül koldulva a vendégsereget. Odysseus illendően megköszönte, térdére fektette a koldustarisznyát, az ételt arra helyezte és úgy falatozott. Majd sorjában körüljárta a vendégeket, mindenki adott neki valamit, csak Antinoos utasította el gőgösen.

Pénelopé is meghallotta, hogyan bánt Antinoos a házukhoz érkezett idegennel s nagyon haragudott érte. Felhívatta szobájába Eumaiost, hogy kérdezze az idegen felől és vele izenjen érte: bizonyosan sokfelé megfordult, hátha tud valami hírt Odysseusról. S miközben Pénelopé házuk hű emberének arról beszélt, hogy ha Odysseus hazatérne, fiával együtt hogyan állna bosszút a gonosz kérőkön, felhallatszott lentről Télemakhos hangos tüsszentése. A tüsszentés jó előjel, boldogan figyelmeztette rá a királyné Eumaiost. Lement Eumaios az idegenért, de ez visszaüzent vele: várjon, amíg a nap lemegy, hogy ne keltsen feltűnést a kérők között, ha hírt visz a királynénak. Helyeselte az okos Pénelopé és bevárta az estét, Eumaios pedig elköszönt még Télemakhostól és visszatért estére a karámba.

De megjött a helybeli koldus, a híres nagyevő. Arnaiosnak hívták, mármint ezt a nevet adta neki anyja születésekor, de az ifjak mind csak Irosnak, azaz „Iris úrnak” nevezték, mert ő hordta szét a híreket és az üzeneteket, akárcsak Iris istennő az istenek között. Ez rátámadt Odysseusra és el akarta kergetni a háztól, ahol ő régibb jogon szokott kéregetni. De Odysseus nem hagyta magát. Meglátta Antinoos, hogy összekapott a két koldus, nagyot nevetett és még biztatta is őket a viadalra.

Hamarosan földhöz vágta Odysseus a nagytermetű, lomha Irost, még a szájából is ömlött a vér és a fogai kihullottak. Aztán kivonszolta, miközben a kérők majd hogy halálra nem nevették magukat. Mikor visszajött Odysseus, nagy nevetés közt ünnepelték a győztest benne, és Antinoos feléje nyújtotta a versenydíjat, a töltött kecskebendőt.

Pénelopé is lejött két cselédje kíséretében az emeletről, s amint megállt a tetőzetet tartó oszlop mellett, fényes fátylát tartva arca elé, elbűvölte a kérőket csodálatos szépségével. Télemakhost feddette először, hogy részt vesz a kérők mulatságain és eltűrte az otromba tréfát a házában menedéket kereső idegennel. Aztán a kérőket leckéztette, háza méltósága felett őrködve. Boldogan hallgatta okos feleségét Odysseus. A kérők elszégyellték magukat, szolgáikat hazaszalajtották, hogy hozzanak drága ajándékokat Pénelopé számára, de azért együtt maradtak akkor is, mikor a ház asszonya visszavonult szobájába az emeletre.

Odysseus ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy a teremből kihordják a fegyvereket. Míg ezeket a közeli kamrába hurcolta Télemakhos és Odysseus, Athéné tartott aranymécsest. Télemakhos csodálkozva nézte, hogy telnek meg fénnyel a falak. Aztán Télemakhos nyugodni tért.

Pénelopé ekkor kérdezte ki az idegent férje felől. Odysseus most Idomeneus testvérének, a krétai Minós király unokájának adta ki magát, s elmondta, hogy Krétában vendégül is látták Odysseust és biztos hírt hallott felőle: most Dódónába megy, hogy hazatérése előtt Zeus tölgyeitől kérjen jóslatot. Pénelopé sírva hallgatta az idegent, és nem is sejtette, hogy akit siratott, az ült mellette. S hogy vendégszerető háza szégyenben ne maradjon, megparancsolta szolgálóinak, lássák el mindennel a jó hír hozóját és mossák meg langyos vízzel a sok vándorlásban elfáradt lábát. Odysseus vonakodott a szolgálók segítségét igénybe venni: legfeljebb egy öreg cselédnek engedné, hogy a lábához érjen. Ekkor Pénelopé Odysseus öreg dajkájának, Eurykleiának adott parancsot.

Örömmel szolgálta ki Eurykleia az idegent, hiszen annyi vendég fordult meg a háznál, de egy sem hasonlított még ennyire Odysseusra.

– Mondták ezt már mások is, anyóka – mondta erre Odysseus, hogy elhárítsa a gyanút. És háttal ült a tűznek, hogy meg ne lássa a lábán a dajka a régi sebhelyet. Hanem Eurykleia alighogy behozta az üstöt s hideg vizet kevert el benne meleggel, s kezébe vette, hogy megmossa az idegen lábát, meglátta a sebhelyet. Eleresztette erre a lábat, hogy az az üstbe ütődött, és a langyos víz kiborult. Könnyel teltek meg a hű cseléd szemei és felkiáltott:

– Bizony, hogy Odysseus vagy, gyermekem, ó, hogy előbb fel nem ismertelek! – S már Pénelopéhez lépett volna, hogy hírül adja neki, hogy megjött a férje, de Odysseus a torkára szorította kezét, s míg Athéné elfordította Pénelopé figyelmét, megfenyegette.

De felelt Eurykleia:

– Gyermekem, nem kell hogy megfenyegess engem, hiszen tudod, hogy megbízható vagyok, s ha kell, hallgatni fogok, keményen, mint a kő. Hanem mást mondok: ha az isten a kezedre adta a kérőket, én majd sorban megmondom neked, hogy melyik cseléd lett hűtlen hozzád.

– Azt már majd magam is kitapasztalom, anyóka – felelt Odysseus –, te csak őrizd meg a titkot és a többit bízd az istenekre.

Reggelre kelve Eurykleia költögette a szolgálókat, sürgetve, hogy takarítsák ki a házat, mossák el az edényeket és hozzanak friss vizet. A férficselédek fát hasogattak, a leányok is hamar meghozták a vizet a forrásból. Velük jött Eumaios is, a derék kondás, s most is volt néhány jó szava a szerencsétlen idegenhez. Hozta a hitvány Melanthios, a régi gazdához hűtlen kecskepásztor is a kecskéket a kérők lakomájához, s amint meglátta Odysseust, gyalázkodó szóval illette. Philoitios, aki kénytelen-kelletlen egy meddő tehenet s néhány hitvány kecskét hozott a hívatlan vendégek parancsára, részvevő szavakkal fordult hozzá. Gazdájára, Odysseusra gondolt, aki, ha ugyan él, talán szintén ilyen nyomorultul bolyong. Mert a koldusban ő sem ismerte fel jó gazdáját, aki még mint gyermeket rendelte őt a gulya mellé.

Jöttek a kérők is, hamarosan megtelt velük a terem. Télemakhos is megjött a népgyűlésből. Odysseus számára a küszöb mellé hitvány széket és asztalkát tétetett, s szigorú szóval fordult a kérőkhöz, hogy ma nem fogja tűrni a házában menedéket kereső idegen bántalmazását. De az elbizakodott férfiak féktelen kedvével nem lehetett bírni, durva hahotájuk nem ült el. Télemakhos egyre csak atyját nézte és leste, hogy az mikor küldi már a gyalázatos kérők ellen.

Ezen a napon Pénelopé behozatta Odysseus íját a terembe és így szólt a kérőkhöz:

– Hallgassatok rám, ti büszke kérők, kik itt esztek-isztok örökké a soká elmaradó férfi palotájában, s azt mondjátok, hogy más szándék nem vezetett ide, csak engemet akartok feleségül venni. Hát eljött az idő! Az isteni Odysseus íját teszem elétek; aki legkönnyebben tudja felajzani, és a nyilat mind a tizenkét balta fokán keresztüllövi, azt fogom követni, elhagyva e házat, ahol fiatal éveim elteltek, ezt a szép és gazdag palotát, de tudom, álmomban sem fogom soha elfelejteni.

Eumaios sírva tette a kérők elé a nehéz íjat; Philoitios, a marhapásztor is sírva fakadt, mikor ráismert szegény gazdája fegyverére.

Télemakhos felállította a baltákat, gödröt ásva mindegyik számára a padló agyagjában, és mérőzsinórt feszített ki, hogy egyenesen álljanak. Próbálgatták a kérők, de hiába próbálták. Egymás után vették kézbe Odysseus óriási íját, de nem bírták kifeszíteni, és érezniük kellett, hogy mennyivel hitványabbak Pénelopé férjénél.

Eközben Odysseus félrevonult a két hűségesnek bizonyult szolgával.

– Philoitios gulyás és Eumaios kondás, mondanék valamit, vagy tovább titkoljam? Tudnátok-e Odysseust segíteni, ha hirtelen hazahozná valamelyik isten közétek? A kérők mellé állnátok-e, vagy Odysseus mellé? Szóljatok, ahogy a lelketek sugallja!

– Zeus atya, ha teljesítenéd ezt a kívánságomat, hogy hazavezesse valamelyik isten azt a férfit miközénk, meglátnád, mekkora erő van a két kezemben! – fohászkodtak a hű szolgák, mire Odysseus felfedte kilétét.

Sírt a két hű szolga örömében, és csókolták a kezét, a vállát, ahol érték. Elsírdogáltak volna ott estelig is, de Odysseus lecsendesítette őket, nehogy valaki még így találjon rájuk. Aztán megbeszélték a teendőket, hogyan tartsák távol a szolgálókat, s adott jelre hogyan zárják el az ajtókat. S hogy feltűnést ne keltsenek, egyenként tértek vissza a terembe.

Akkor már kimerültek a kérők a hiábavaló próbálgatásban. Antinoosnak eszébe jutott, hogy a városban éppen Apollón ünnepét üli a nép – újhold volt aznap – s gondolta, talán a nyilas isten nem engedi, hogy még az ünnep napján is íjat feszítsenek, az ünneptől távol maradva. Azt javasolta, hogy aznap ne is próbálkozzanak többé, hanem másnap reggel mutassanak be áldozatot Apollónnak, s akkor majd az isten ad erőt az íj felajzásához.

De most Odysseus kérte, hogy engedjék, hadd próbálja meg ő is az erejét rajta. Hiába utasították el felháborodottan a kérők: más koldus még oda sem mer hallgatni arra, hogy mit beszélnek az urak az asztalnál. Pénelopé ragaszkodott hozzá, hogy teljesítsék az idegen kérését.

Odysseus kezébe vette, megforgatta és jobbról, balról nézegette kedves régi íját, hogy nem kezdte-e ki a szú, amíg ő a hazájától távol bolyongott. Csodálkozva látták a kérők hozzáértő mozdulatait. Gondosan megtapogatta és megpendítette az ideget, mint mikor mesteri énekes pengeti a lant húrjait. S zengő hangot adott az ideg, a fecske énekéhez hasonlót. Elszontyolodtak a kérők, amikor meghallották. Megdördült az ég, és Odysseus örült, hogy kedvező jelet küldött le neki Kronos fia. S vette a nyilat, mely ki volt már készítve az asztalon – a többi a tegezben hevert –, ráhelyezte az idegre és elpattintotta. Repült a sebes nyíl s nem tévesztette célját, mind a tizenkét balta fokán keresztülhatolt.

Pénelopét már előbb felküldte Télemakhos az asszonyszobába, a cselédeket is ügyesen eltávolították. S ekkor Odysseus intett Télemakhosnak, az gyorsan vette a kardot és a dárdát, és Odysseus mellé lépett.

Odysseus ledobta magáról rongyait és az ajtóhoz ugrott, kezében az íjjal, s a nyilakat mind a lába elé öntötte a tegezből. És odakiáltott a kérőknek:

– Hát ez az íjverseny baj nélkül megtörtént, most másfajta célpontot keressünk, csak megadja most is a sikert Apollón!

Antinoos éppen az aranyserleg felé nyúlt, hogy igyon; őt vette célba elsőnek Odysseus, s talált most is a nyíl, Antinoos holtan vágódott el. Megvetően mérte végig a rémült kérőket Odysseus tekintete:

– Ti kutyák, nem gondoltátok, hogy még visszatérek valaha Trója alól, ezért mertétek pusztítani az én házamat, s míg magam is élek, feleségem kezét mertétek megkérni, nem félve az istenektől sem, akik a széles égben laknak, sem az emberek bosszújától. De most elérkezett a vég mindannyiatokra.

Amíg a nyilakból tartott, avval vette sorjában célba mindegyiket, mire az elfogyott, Télemakhos hozott fegyvert a kamrából atyjának, magának és a két hű cselédnek. De a kamra ajtaját a nagy sietségben nyitva feledte, s Melanthios a kérők számára is hordta ki a fegyvereket. Mikor észrevették, Eumaios és Philoitios megkötözték a kecskepásztort, de addigra már tizenkét kérő állt teljes fegyverben. Ám hiába voltak ők többen, Odysseus ellen semmire sem mentek, mert Pallas Athéné jött le az Olymposról, hogy kedveltjét megvédje. Senki sem maradt életben a kérők közül. A hűtlen szolgákat és szolgálókat halállal büntették, a legkegyetlenebb halállal Melanthiost. De Phémios életét megkímélte Odysseus, hiszen ő csak kényszerűségből mulattatta a kérőket énekével, s mint az isteni ének tudója, az istenek oltalma alatt állt. A kérőket kiszolgáló Medón számára Télemakhos kért kegyelmet, mert Medón is mindig törődött vele gyermekkorában.

Akkor Télemakhosszal Eurykleiát hívatta Odysseus. Vértől szennyesen találta gazdáját a hű dajka, mint oroszlán a nyáj közepén; már-már felujjongott, amikor a porba hullva látta a gonosz kérőket, de Odysseus leintette:

– Csendesebben örülj, vénasszony, türtőztesd magad és ne ujjongj, mert bűn volna a megölt férfiak felett dicsekedni. Ezeket a Moira, az isteni végzet győzte le és saját gonosz tetteik, mert senkit sem becsültek a földön, sem jó embert, sem rosszat, akárki érkezett is közéjük. – S számon kérte Eurykleiától, hogy az asszonycselédek közül ki lett hűtlen hozzá és a családjához.

Ujjongó kacagással ment fel a vénasszony az emeletre, hogy megvigye a hírt úrnőjének. De nem hitt a szavának Pénelopé:

– Anyó, az istenek elvették az eszed, még te is csak gúnyolsz gyászomban, hogy ilyen kósza hírt hozol és felébresztesz édes álmomból! Azóta sem aludtam így, hogy Odysseus útra kelt a szörnyű Ilios felé.

Odysseust ezalatt megfürösztötte Eurynomé, a hű gazdasszony, és megkente bőségesen olajjal és szép ruhákba öltöztette. Athéné istennő szépséget öntött rá, nagyobb lett és teltebb, s fejéről göndören omlottak le hajfürtjei, mint a hyakinthosvirág. A halhatatlan istenekhez volt hasonló, mikor kilépett a fürdőmedencéből. Úgy ült a trónszékbe, feleségével szemben. Most már inkább ismerte volna fel a férjét Pénelopé, mint a durva koldusgúnyában, de húsz keserves esztendő óvatosságra intette.

– Hát vess az udvaron ágyat nekem, anyó – mondta Odysseus Eurykleiának – , mert látom, kemény vas ennek az asszonynak a szíve.

Mostanra hagyta Pénelopé az utolsó próbát s így toldotta meg férje parancsát:

– Vigyétek ki az ágyat az udvarra a hálószobából, amelyet ő maga épített, s vessétek meg neki, gyapjútakaróval, fényes lepedővel.

De közbeszólt Odysseus:

– Ó asszony, nehéz parancsot adtál. Ki vihette valaha is máshová az én ágyamat? Halandó ember nem, ha még olyan erős, akkor sem, hiszen a földbe van gyökerezve a lába. Hatalmas olajfa nőtt házunk sövényén belül, vastag volt a törzse, mint valami oszlop. A köré építettem hálószobámat, letörtem az olajfa lombos koronáját, törzsét körülgyalultam ágylábnak és a fölé faragtam, arannyal, ezüsttel, elefántcsonttal díszítve a nyoszolyát, és bíborral befestett bőrszíjat feszítettem ki rajta.

Ellágyult erre Pénelopé, térde megroggyant, aztán sírva futott Odysseus felé, két kezével átölelte nyakát, fejét megcsókolta és így szólt:

– Ne haragudj rám, Odysseus, hiszen te vagy a legokosabb minden ember között. Az istenek mértek ránk nyomorúságot, ők irigyelték el tőlünk, hogy mindig egymás mellett maradjunk, együtt élvezzük fiatalságunkat és úgy érkezzünk az öregség küszöbéhez. Bocsásd meg, hogy nem fogadtalak szeretettel, csókkal, mihelyt megláttalak, de mindig borzadva féltem, hogy valaki rászed, csalfa szóval, mert sokan vannak, akik ármányt szőnek. De nyoszolyánk titkát csak mi ketten tudtuk, meg egyetlen hű cselédem, akit anyám adott velem, mikor hozzád jöttem feleségül.

Sírtak mind a ketten. Mint mikor a hajótörött a szennyes habokban úszva végre partot ér és a szárazföldre léphet, olyan várva vártan érkezett meg férje Pénelopénak. Még a rózsás ujjú Hajnal is sírva találta volna őket, ha Pallas Athéné mást nem gondolt volna. Már vége felé közeledett az éjszaka, de az istennő megnyújtotta és az aranytrónusú Eóst feltartóztatta az Ókeanosban, s nem engedte, hogy befogja gyorslábú lovait, Lampost és Phaëthónt, akik a fényt hozzák az embereknek.

Ezalatt Eurynomé megvetette a nyoszolyát, a hű hitvestársak nyugovóra tértek. Alig bírtak betelni a boldogsággal, annyi mindent tudtak egymásnak beszélni. Pénelopé arról, hogy mennyi bajban volt része idehaza, Odysseus arról, hogy mennyit szenvedett bolyongása közben, mennyi várost látott és hányféle nép szokásait ismerte meg. Végre elaludtak, s mikor Athéné úgy gondolta, hogy eleget aludtak, küldte a Hajnalt, hogy hozza a fényt az embereknek.

Felkelt Odysseus, elbúcsúzott hitvesétől, felkeltette Télemakhost meg a gulyást és a kondást. Felfegyverkeztek mind a négyen és elhagyták a palotát. Akkor már világos volt mindenütt a földön, de őket sötét éjszakába burkolva vezette ki Athéné a városból.

Hermés a bűvös aranyvesszővel hívogatta kifelé a halott kérők lelkeit. Mint a denevérek a barlang mélyén, suhogva röpdöstek, amerre Hermés vezette őket. Az Ókeanos folyása és a Fehérszikla, a Nap kapui és az álomképek népe mellett suhantak el, és megérkeztek az asphodelos-rétre, ahol a többi halottak lelkei is laknak.

Odysseus és Télemakhos pedig a kondással és a gulyással kiértek a mezőre, Laertés jól gondozott gazdaságához. Odysseus előreküldte a többieket a mezei lakba, maga pedig felkereste öreg édesatyját a kertben. Idegennek, Odysseus vendégbarátjának adta ki magát először. Sírva fakadt Laértés, mikor a fiáról hallott, s a föld porát szórta ősz fejére. Odysseus nem bírt alakoskodni tovább, őt is a sírás fojtogatta már, átölelte atyját és megcsókolta:

– Itt vagyok, atyám, én magam, hagyj fel a sírással!

De a húszesztendős távollét után most Laërtés is bizonyságot kért.

Odysseus megmutatta a sebhelyet a lábán, és előszámlálta a kertben a fákat, melyeket atyja még gyermekkorában ajándékozott neki: tizenhárom körtefát, tíz almafát, negyven fügefát és ötven sor szőlőtőkét.

Ekkor megroggyant az aggastyán térde és a szíve megremegett, felismerte e jelekről a fiát és átölelte boldogan. Csak a kérők rokonaitól félt, mikor meghallotta, hogy mi történt előző nap a palotában. De Odysseus megnyugtatta és bevezette a házba, ahol addigra ételt készítettek Télemakhos és a pásztorok. Most már hagyta Laërtés, hogy megfürössze, olajjal megkenje és királyi ruhákba öltöztesse vén cselédje, s mikor kilépett a fürdőmedencéből, Szebbé és nagyobbá tette őt Athéné. Megjött közben Dolios is, Laërtés öreg vincellérje a fiaival, akik kerítésnek való ágakért jártak az erdőn. Ezek mind fegyverbe öltöztek, Odysseus, Télemakhos, a kondás, a gulyás, Dolios hat fia, sőt maga Laërtés és Dolios is, mert a végső szükség ősz fejüket is harcra kényszerítette.

Jött is már a kérők rokonsága ellenük, mert addigra már szétment a véres lakoma híre.

Hanem az Olymposon mást határoztak az istenek: béküljenek ki és felejtkezzenek el a szenvedett sérelmekről, s szeressék most már egymást Ithaka lakói, mint azelőtt, hogy Plutos: a „Gazdagság” és Eiréné: a „Béke”, lakozzanak a szigeten. Leküldte Zeus Athénét; ez már amúgy is menni akart, mert aggódott Odysseusért. És az istennő teremtett, Mentór képében, békét Ithaka lakói között.

«           Tartalomjegyzék           »